Biztos írtam már Szombathelyről. Sőt, tudom, hogy írtam Szombathelyről. Ugyan 5 éves voltam amikor odaköltöztünk és vannak emlékeim a keszthelyi évekről is, ahova 2 éves koromban, a szüleim válásakor költöztünk, de az otthon, az anya, az ismerős dialektus a boltban, a kapuszín az első csókkal, az ismerem az utcák 90 százalékát, az ide jártam suliba – középiskolába többe is –, az mind-mind Szombathely. Vagy nagyon régi olvasóim kedvéért: Savaria. Jó, ez szar vicc volt.
Otthon voltam most is, még ki sem pakoltam, csak a romlandó kajákat raktam a hűtőbe. Úgy egy hónapja is voltam otthon, amikor anyát vittem haza a biopszia után. Amikor megtudta, hogy tüdőrákja van, az első reakciója az volt, hogy de hát ő ott akar lenni a fiam diplomakoncertjén. Az jó hír, mert akkor évekről beszélünk és van is erre esély, mert bár nem operálható, de az eredmények nem olyan rosszak. A második reakciója meg az volt, hogy mennyire sajnálja, hogy ha meghalt, azonnal hívni akarna elmesélni, hogy kikkel futott össze, milyen kalandjai voltak, mint ahogy én is őt hívnám azonnal, hogy elmeséljem neki, hogy ő meghalt, és hogy ez nem kivitelezhető. Aztán a beavatkozás alatt ez valóban megtörtént, mármint egy kicsit meghalt, de hála a gyors teamnek, valóban elmesélhettük egymásnak. Csalódott volt, hogy nem futott össze senkivel, de ezt betudtuk az idő rövidségének. Én konkrétan azt mondtam a barátaimnak, hogy kevesen vagyunk a világon, akik bejelenthetik az anyjuknak annak halálhírét, aki erre ideges lesz és rá akar gyújtani – majd ez még kb. tízszer megtörténik aznap, mert a szerek hatására 50 első randi üzemmódban lesz és jó újszülöttként viselkedve, neki minden – nem csak vicc – új. Ezek után már a diplomakoncertben is bízom, szerintem megcsinálja, hogy ott lesz, de addig van még egy s más. Most például a kemoterápia.
Szállok le a vonatról és felhívom, hogy taxival menjek-e vagy gyalog. 5 vagy 15 perc. Hülye időhúzás, én is tudom. Először rám bízza, aztán megkér, hogy taxival. Nincs baj, csak már ölelne. Beülök a kocsiba és annyit mondok, hogy az onkológiához. Utálom ezt. A címét akarom mondani és le akarom baszni, hogy mindig csak a seggét látom, mert főz. Mondom is neki, hogy anya, én úgy akarok hazajönni, hogy nem a kórház különböző osztályiról szedlek össze, hanem húslevessel vársz. 40 fokban? – vigyorog. Aztán hazamegyünk, jól van amúgy, az első még jó vérképben landol, a leves, a fekete, az később lesz. De hátha nem, hátha jól tolerálja. Aztán otthon vagyunk, én piacozom, főzök neki diabetikus baracklekvárt, hideg gyümölcslevest, scrabble. – Hogyhogy nem a székeden ülsz? Magam is megdöbbenek, hogy áttettem a székhelyemet a másik székre. Több, mint 40 éve csak ott ültem, vagy ha anya nem volt otthon, az övén. Semmi tudatosság nem volt ebben, én sem értem. De utána is oda ülök, az új helyemre. A piacon az eddig idegen árus, akihez harmadszor megyek vissza a héten, mikor megtudja, hogy mi járatban vagyok a városban, ingyen ad kecskejoghurtot és sajtot, vigyem anyának, ez gyógyítani fogja. A szomszéd bácsi átölel és kérdezi, hogy mi van anyával. Jól van, terminátor. Nevetünk. Remélem a szavak tényleg teremtenek.
Szombathely, ott nőttem fel. Idén nyáron.
Szeretettel: Nuszer Mirjam
