Most nem azt fogom elmesélni, hogy voltam Sziámin – pedig voltam. És úgy különben is, bár nagy nyaralásokra idén sem volt mód, de próbáltam úgy alakítani a dolgokat, hogy pár nap kikapcsolódás legyen, mert ha valamit, hát azt megtanultam az elmúlt időszakban, hogy töltődni kell, megragadni a lehetőséget és kikapcsolni, mert egyrészt most van most és ha nem vagyok résen, a ma még lehetőségekből pikk-pakk elszalasztott esély lesz, másrészt kell egy kulacs tele szép élménnyel, amit meghúzhatok majd, ha az élet adja a következő akadályt. És azokban nem fukarkodik, az már igaz.
Egy átlagos szociális munkás ma Magyarországon kettő-három állásban dolgozik, eltérő óraszámban. Ennek oka nem feltétlenül a munkamánia, inkább az, hogy egy állás bérezéséből képtelenség megélni. Ha még családja is van, akkor meg egyenesen lehetetlen. S bár szabi van, de épp ezért ilyenkor adódik lehetőség többet bedolgozni máshova, hisz másnak is van, tehát rapid nyaralások vannak – ha vannak, épp arra elegek, hogy a hajtóművek leálljanak, de a tankolás jó esetben félig valósul meg. Nem nyervogni akarok, tényeket közlök. Így élünk, a saját lábunkon. Néha megremeg, többen már át is lépték vele a határt és sutba vágva a diplomát kétkezi munkásnak álltak inkább, mert nemes szakma, de a gyerek ez mégsem eheti meg. Ha meg az említett 2-3 állásból össze is jön a méltóbb élet, akkor meg nem lát a gyerek, mert sosem vagyok otthon. És akkor van 4 nap, amikor eljutok Szlovéniába.
Gyerekkoromban sokat jártunk át „Jugóba”, Vas megyéből a baráti országba sima volt a menet. Később is voltam párszor, de csak a határszéli részen, az is gyönyörű persze, de az igaz szerelem most ért el: Bohinj. Nem fogom taglalni, mindenkit bíztatok, hogy nézze meg, ha még nem tette. Utána már úgyis visszajár. Csoda volt. Hegyek és víz, béke, nyugalom. Európa. Aztán Ljubjana, a főváros. Egészséges, élhető, gyönyörű. És tudják mit vettem észre? Hogy a kulacsom, amit igyekeztem megtölteni csupa szép élménnyel a nehezebb napokra, majdnem méregpohárrá vált. Mert minden egyes korty arra emlékeztetett, hogy ők lehetnénk mi is. Hogy 4 napig az arcomba lett dörgölve az a pazarlás, ami az én hazámban történt. Hogy elcsesztük, lemaradtunk, hogy amikor lekászálódtunk itthon a buszunkról, az első pillanatban megcsapott a keserűsége a honfitársaimnak, hogy üvöltött velem a takarítónő a nyilvános wc-ben, mert ő már felmosott, ahogy a külföldi turisták zavart mosollyal nézték, hogy mi történik… és amikor már majdnem elsírtam magam, hogy vissza akarok menni Európába, megmakacsoltam magam és azt mondtam: ez egy iránytű. Nehéz lesz, de talán nem lehetetlen. A cél megvan. Megcsináljuk. Aztán ha mégsem, ha tavasszal más lesz az ítélet és nem Európa lesz az úticél hanem a legsötétebb múlt, legalább tudom, hova kell majd menni. A gyerek úgyis Ausztriába készül suliba, közel lesz és ott a határ mellett a táj is hasonló, néha talán majd el is hiszem, hogy otthon vagyok, hiszen a rét folytatása a gyerekkorom és az Őrség, csak ott a mosoly hervadt le a szájakról már, de nem baj, majd én takarítok mosolyogva. Egy műszakban.
Szeretettel: Nuszer Mirjam
