Nem fogok most megint politizálni, lesz még olyan biztosan, de hát a véleményem nem változott és – egyelőre – a politika sem. Megyek a pride-ra, igen, sőt, anyámmal megyek, akinek előtte ugyan lesz egy MR vizsgálata, ahol nagy a tét, de érzi, hogy az országban is. És jön. Le sem lehetne beszélni róla. Szóval tesszük a dolgunkat persze, de mindeközben folyik az élet a belső színtereinken is, és addig jó, míg folyik. Vagy míg élet. Persze annak minden méltóságával, mert anélkül pusztán biológiai állapot. Szóval most a családról úgy írok, ahogy az normálisabb helyeken evidencia és nem politikai fogás. Az enyémről például, mert a szerepe erősebb, mint valaha. Láthatóbbak a kötelékek és érezhetőbbek a hiányok is. Ilyen ez a krízis. Olyan, mint egy neonszínű szövegkiemelő: kímélet nélkül mutat rá a lényegre, és a szem, bár kalandozna jobbra-balra, minduntalan visszatéved oda, ami világít. A tavalyi nyárról már meséltem, arról, hogy miként lettem ici-pici kislány a viszonylag felnőttből egy pillanat alatt, a liftben. Akkor tudtam meg az agydaganatot. Anyám, aki több, mint 40 éve az intenzív osztályon dolgozik és imádják, tényleg, mert emberi és együttérző, a saját bajánál elég sután próbált vigasztalni. Bíztatott, hogy nézzem a dolgok jó oldalát, hogy nekem milyen sokáig volt anyám, az övé például anyám 35 éves korában meghalt, én nyertem több, mint 10 évet. Akkor mondtam, hogy a vigasztaljon téged a H. Noémi az azért elég fasza átok, nem mondom. Ezen azóta röhög. (Azóta becsatlakozott ehhez a nyugtasson meg téged a volt férjem mondás is, aki túrázni indult a gyerekünkkel és hogy teljes legyen a megnyugvásom, mutatta, hogy rendelt medveriasztót. Mondanom sem kell, hogy addig a percig voltam csak nyugodt.) Nagyapám szintén alkotott nagyokat, nagyanyám halálát például úgy jelentette be nekem, hogy exitált a nagymama. Orvos volt és így felnőttként már tudom, hogy van az úgy, hogy a saját érzéseket is távol akarjuk tartani, aztán beleszaladunk valami hülyeségbe, mert az önvédelem nem mindig védi a másikat is. Sőt, ritkán.
Amit megtanítanak ezek a krízishelyzetek, vagyis amire rákényszerítenek, az a szigorú leltár. Tavaly nyár óta nagy a mozgás a szívemben. Jöttek sokan és igen, mentek is. Valahogy közmondások hozták meg a jelentésüket, közmondások, amiket eddig maximum iskolai „egészítsd ki…” feladatok mentén használtam. Az„aki dudás akar lenni” az mondjuk pont népdal, de az utóbbi idők azt bizonyítják, hogy élem rendesen. Régebbi traumáim mára erőforrásokká, a pokolban tanultak dallammá lettek. A „Bajban ismerszik meg a barát” színarany valóság. Persze én kiegészíteném azzal, hogy meg a rokon is, bár ugye – újabb szállóige jön –, a barátok az általunk választott család. S most, hogy mint egy földrengésnél, itt az újabb lökéshullám, megint sodródtak el tőlem és csapódtak mellém hozzámtartozók. Most azt hiszem, azt kell megtanulnom, hogy önfeledt legyek, ez 47 évig nemigen sikerült. Hogy nincs olyan, hogy minden jó, van árnyék és vannak a rossz dolgok, de mellette vannak a jók is. Nem lehet csak a rosszra fókuszálni. Dédapámra szeretnék gondolni, aki a menetben, ahol Radnótival menetelt, virágot szedett. Az életet csodálta a halálmenetben. Hogy nem a szó szarrá spirizett értelmében, de engedjem el azt, ami már nem szolgál és viszont, már én sem tudom szolgálni. Ha rokon, akkor rokon. Ha barát, akkor barát. Nem akarom elfelejteni, hogy volt idő, amikor hálás lehettem nekik. De elmúltak azok az idők. Mert az alaptézis az, hogy ezekben az érzelmi társulásokban nem bántjuk egymást. És ha ez hibádzik, akkor megette a fene az egészet. Nem azokra a bántásokra gondolok, amik óhatatlanok érzelmi helyzetekben. Nem. Én azokról beszélek, ahol pontosan tudja a másik, hogy ahova szúr, az halálos lesz. Volt ilyen rokon és volt ilyen barát is az utóbbi időben. Ha úgy vesszük, megint anyám rendezi körém a családot, csak már én is dönthetek, mert időközben felnőttem. Leltár-idők járnak tehát, de azt hiszem ez olyan, mint egy spájz rendrakás. Hiába járt le a szavatossága, nehezen dobjuk ki, mert jaj, itt vettem meg olyan emlék, esetleg háborús időkben jól jöhet. Nem. A polcokon csak a valódinak van helye. És ha üres a polc kicsit, az is jobb, mint a Patyomkin-jólét.
Szép, őszinte és boldogító társulásokat,
szeretettel:
Nuszer Mirjam
