Tegnap délután is leültem a padra
– s mintha Meseországban élnék –
belehunyorogva a lemenő napba
– mint már annyiszor –
szerettem volna megállítani az időt
– csak egy pillanatra –
Mind hiába, mint homokszemek,
ujjaim közül elfolynak a percek,
és lassan nem marad semmi,
mitől még önmagam lehetnék lenni,
csak egy gép maradt, egy robot;
a szél elfúj minden lábnyomot,
és nem marad utánunk semmi.
Még csak észre sem fogják venni,
mikor végre legördül a függöny,
de nincs már, ki a Nézőtérre üljön;
egymással játszunk egy s mást
minden pillanatban becsapva egymást,
de igazán önmagunkat áltatjuk csak,
hogy megint mások leszünk holnap…
Nem!
Nincs már Meseország, a meséknek vége;
meghalt a Sárkány vagy nem létezett soha,
nincs, ki legyőzze: a fehér lovon vágtató Lovag,
s nem létezik a gonosz Mostoha,
nincs vasorrú Boszorkány,
és nincs Királylány sem,
ki csókot cuppant a Béka homlokára,
ki bár tudja, nem változik át,
azért mégis megpróbálja, mert hátha…
– Vagy mással minden másképp volna?
Nem!
Ott hever körülöttünk Meseország porban…
