Bújnék vissza a Vasi Volán nyitott ablakú függönycsapkodása alá, míg utazom Szombathelyről Keszthelyre vagy tán máshova, de nem, hiszen a leggyakrabban oda mentem. A függöny valamiért csíkos a gondolatomban, épp, mint a párhuzamos ülésen ülő asszony szatyra, benne a vásárfiákkal és kaporral, azt nem látom, de érzem az illatát, keveredik a busz jellegzetes szagával és a rádió sugározta aktuális slágerrel. A környező vasi falvak utasainak kaporillatát leváltja nemsokára a nyaralók niveája, Hévízen már több a Gott, mint az Isten egy merész kanyar után, aztán jön Keszthely.
Laktam ott a szüleim válása után és a nagynéném sokáig ott is élt, így igazán nyaralni én huszonévesen nyaraltam a Balatonnál, már ha azt vesszük nyaralásnak, hogy nem egy panellakásban eszem a spenótot a családommal, hanem félrészegen a méregdrága lángost a strandon, amit azt megelőzően magam is árultam egy másik életben, egy másik partszakaszon. Szóval ha a nyaralás a megszokottból kiszakadást jelenti, akkor a Balatonnál felnőttként nyaraltam először, addig csak átettem a rutint egy másik városba, ahol viszont lehetett úszni legalább a strandon. Tán nem is a nyár tette, hanem a mínusz sok év, amiben nem érdekelt a híradó, gyermeki agyam minden sejtjét szerelmi álmodozások, áhított, nyugati turistákon látott outfitek, túlárazott hortobágyi palacsinták fölé hajoló, irigyelt nyaralók elégedett nyelvcsettintései tették ki, nem törődtem a holnappal.
Nem volt tökéletes, korántsem. Mitől is lett volna, hát emberek lakták a Földet akkor is. De valahogy volt hitem az örökkében, vagy legalábbis abban, hogy egyszer majd fordul minden, jobbra persze, és nem a szó politikai értelmében. Első igazán felnőtt nyaram tavaly jött el, írtam már, anyám agydaganata úgy szőtte át a kaporillatú mindennapokat, hogy észre sem vettem és ősz lett. Ősz, amit életemben először vártam, mert tudtam, hogy akkor operálják és valami lesz, valami kínzó, sötétben tapogatózó, a lángost torokban megakasztó bizonytalanság elmúlik, míg persze rettegve is vártam, mert mi van, ha ezek utolsó hetek, ami persze ahogy megszületünk, benne van a pakliban, csak épp itt több volt holmi fatalista képzelgésnél. Aztán eljött az ősz, felszabadított, épp úgy, ahogy reszketve imádkoztam érte, míg öt éves gyermekből felnőtté lettem. És én megint várhattam a nyarat, az ideit, megfogadva, hogy a ránk szabott életet most már igazán, nagyon kiélvezem, mert ki tudja mit ad holnap. A világom helyreállt, viszonylag. Májusban kiderült, hogy az anyámnak tüdőrákja van. 3 napja azt is tudom, hogy hála Istennek nem a legagresszívabb fajta. Fura, hogy miknek tudunk örülni. Tényleg minden viszonyítás kérdése. A hírre, hogy nem aprósejtes, azt éreztem, mintha egy régi, békésebb világban a Balaton partján az álomférfi épp megkérte volna a kezem, kaporillatú asszonyok tapsikoltak volna hozzá, a menyasszonyi fátylam pedig mint a busz csíkos függönye, úgy csapdosott volna a balatoni szélben.
Végülis, ha a definícióm alapján a nyaralás azt jelenti, hogy kiszakadunk a megszokottból, akkor kétségtelenül nyaralok, bár lassan ez lesz a megszokott, hogy jön valami krízis. Attól tartok, hogy ez maga az élet. Átfogalmaznám tehát: eztán évszaktól és helyszíntől függetlenül azt tartom nyaralásnak, ha nem történik semmi. Vagyis semmi olyan, amit nem terveztem. A mindennapok kiszámíthatóan peregnek – egy ideig legalábbis – és nem kell rettegni semmitől. Erre vágyom már csak.
Vigyázzanak magukra,
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
