Aztán elhallgatott a szabad sajtó és ellehetetlenítették a civileket, előtte még megtiltották, hogy a melegek felvonuljanak, a kormány közelében sütkérező történész azt mondta, hogy a Magyar Tudományos Akadémia egy sztálinista intézmény, a droghasználókat kriminalizálják és falusi kiskocsmákat támogatnak, mert az a falu lelke. A nyugat ellenség, az orosz barát. A vezér a nép fia, disznóvágás és pálinka, ihajj-csuhajj, dínom-dánom és a gondolkodó réteget el kell hallgattatni, mert veszélyes.
Nem, nem elővettem az érettségi tételeimet és olvastam el a törikönyvemet a nyilasoktól a rendszerváltásig, csak átfutottam a jelen történéseit. 2025-ben, Magyarországon.
Éltem olyan kapcsolatban, ahol a másik fél arra játszott, hogy bizonytalanságban tartson, sose tudjam, mi fog történni, ma hagy el vagy holnap, esetleg most mégsem (de.). Mindig akkor, amikor kívülről érezte, hogy jön valami más minőség, bekerülök egy jó csapatba, levizsgázom az egyetemen, elutazom stb. Amikor veszélye volt, hogy kikerülök a bűvkörből és meglátok valami minőségit. Na akkor gyorsan ki lettem vágva, ezzel elintézve, hogy rá se tudjak nézni másra, fejemben csak ő zakatoljon és keressen magamban azt, mitől is nem vagyok szerethető. Életem és vérem árán lett táplálva az ő egoja. Ez a magánéletem volt, de nagyon emlékeztet arra, amit most egy ország csinál végig. Szirre-szarra mondjuk, de tényleg, hogy nárcisztikus. Jó, én amúgy vonzom a típust, vagyis ők engem, ennek van bennem megágyazva, ez a rutinpálya. De azt is lássuk meg végre, hogy így vagyunk vezetve szépen, elhisszük már, hogy nélküle nem vagyunk életképesek, hogy aki megpróbálná felnyitni a szemünket az ellenség, aki szét akarja baszni a mi kis idillünket, mert irigyli, nyilván, hogy csakis itt van a biztonság. És amikor valamit mond, mondjuk lepoloskáz, és félve megkérdezzük, vagy jogos dühvel – ki-ki a saját megmaradt személyisége szerint –, hogy de ezt miért mondtad, mondd, akkor azt mondja, hogy nem úgy mondta, félreértetted, túlérzékeny vagy, másra értette.
Én nem akarok bántalmazó kapcsolatban élni a hazámmal.
Én nem szeretném megfizetni az árát annak, amit más követett el vele a gyerekkorában, amitől a minden sem elég, amitől újra és újra kell valami visszaigazolás a grandiózusságra vágyó személyiségének. Sajnálok mindenkit, akivel ez történt, de nem lehet az én áldozatom az ő boldogsága ára. Én a fiamat egy olyan országba szültem, ahol volt remény arra, hogy szabadon, máshogy élhet, mint az ősök. Hogy megtörik az átok. És ebből nem szeretnék engedni. Dühös vagyok, kifosztott és szomorú. De hála Istennek a düh a legerősebb most, ebből a háromból talán az sarkall cselekvésre leginkább. Eleget hallgattunk, elhittem már elégszer, hogy nem úgy lesz, nem úgy gondolta. A hazugság, ha kellő ideig csináljuk, olyan, mint a dominó. Megpöccintjük az elsőt és bedől az egész rendszer, magával sodorva mindent. Kétségbeesett csapat szorítja most az első dominót, mert pontosan tudják, hogy ha ez elindul, repül minden és nem helikopteren, Gucciban. Lehet, hogy én sem helikopterrel megyek majd a történész asszony rezidenciájára az Andrássy útra, hanem nagy fekete autóval, meg az is lehet, hogy sehogy, hiszen súlytalan vagyok, tudom, hát ezt is elhitették már velem, de az biztos: legalább megpróbálom, hogy a fiam szemébe tudjak nézni, akinek ígértem egy életet, amit épp kihúzni próbálnak alólunk. És mert erre esküdtem fel, amikor szociális munkás lettem. Erről szól a fél etikai kódex. Már ha még értik itt azt a szót, hogy etika.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
