„A méregdrága, súlyos ceyloni ébenfából faragott íróasztala mögött ült. Nem csinált semmit. Neki már nem is kell. A dolgozószobája falán lévő, sok millió eurót érő modern festmények látványa mindig ellazította, bár őszintén szólva, nála kiegyensúlyozottabb és elégedettebb emberrel nemigen találkozni manapság. Tegnap jött vissza Nizzából, de jövő héten még tesz egy kisebb túrát a jachtjával a Földközi tengeren, tényleg nem tervez hosszú utat, Korzika után elhajóznak a családdal Santorini felé, utána vissza Capri szigetéhez, onnan pedig Valenciába, mert lesz egy közepes volumenű felvásárlása spanyolban, néhány szálloda és bevásárlóközpont lesz az övé, utána pedig egy nagyvárosi metróhálózatot illeszt a portfóliójába, ha pedig ezzel végez, Madridban megnézi a kupadöntőt a Reállal. Jegyre nincs szüksége, mert van egy húsz fős páholya a Bernabeuban. Kell-e ennél több? Persze, mindig jól jön még egy-két apróság, jól mutat a garázsban a sokadik Bugatti Chiron, de ráér ezzel foglalkozni Nizza után.
Olvasgatni kezdett a neten. A világ tőzsdéinek friss híreivel kezdte, nála mindig ez az első, a legfontosabb, maga a tudat, hogy minden papírja és befektetése jól fial, nem fognak éhezni száz év múlva sem. Ennyi információ éppen elég volt számára, ám a szeme váratlanul megakadt egy híren: bezárják a szegények és hajléktalanok iskoláit. Hogy mi van? És ekkor megpattant benne valami. Szigorú szemlélők, örökös bírálók is megbocsátják talán, ha a szív dobbanására, a vastag rinocérosz bőr alatt rejtőző, érző és érzékeny emberre emlékeztetnek e sorok.
Telefonja után nyúlt. Feldúlva hívta bizalmi emberét, titkos tőkealapjának igazgatóját. Utasította, hogy vagyonát – pillanatnyi szünetet tartott –, vagyis befektetései és cégei egy órányi nyereségének 0.009 ezrelékét haladéktalanul adja át a nincsteleneknek és erről értesítse az érintetteket.”
Nem. Ez lehetetlen. Ilyen sztori nem létezik.
Tényleg nem.
Túl abszurd.
