Először pár éve ébredtem arra, hogy fáj a gyomorszájamnál, sugárzik a hátamba és úgy általában, fáj most a lét is. Ennél már csak a nemlét fájt volna jobban, mitagadás, izgultam, hogy az lesz a vége. Mármint tudom, ezt meg nem fogom úszni, de hogy akkor. Aztán elmúlt az érzés, nyomtalan. Utána 1-2 évvel egy tüdő ct alkalmával grátisz kiderült, hogy van pár epekövem. Hála a nulla felé konvergáló matektudásomnak, nagy nyugodtan közöltem a gyerek épp itt levő apjával, hogy van több epekövem, de a nagyságuk elenyésző, 10-15 mm, az mint a homokszem. Hát a váltószámoktól kő nélkül is görcsöltem már, gyerekként is. Kiokosított, de nem paráztam túl, mert emésztésemben nyugalom és béke honolt. Felőlem maradhattak volna. Aztán jöttek jobb és kevéssé jobb periódusok, de a covid is, szóval nem fűlött a fogam ehhez a hercehurcához. Mígnem aztán beütött a csak rossz kitartó szakasza. Szó szerint se éjjelem, se nappalom. Éjjelem nem, mert általában órákat szenvedtem, nappalom meg nem, mert féltem az iccakától, mint a tűztől. Elmentem tehát az orvoshoz, fele sem volt már tréfa, ahelyett, hogy a piacon zsákszám vettem volna a szín és illatkavalkádot, rettegve nyeltem a falatokat, beüt-e. És általában beütött.
Áldozok én az önismeretre pénzt is, időt is és bátorságot is. Van is már egy csomó hasznos tudásom magamról. De hogy mekkora gasztroribanc vagyok, (ezt szeretettel írom, csak nincs hangsúly meg mimika az írott szóban) azt a napokban tudtam meg. Olyan nekem ez a diéta, mintha apácakolostorba zártak volna, de a rosszabbik formában. Nem önszántamból és hitbéli meggyőződésemből vagyok itt és pontosan tudom, mi hiányzik az életemből, nem csak pirulós elképzeléseim vannak. Egyszeriben kiüresedtek a napok, mennék például túrázni, de rá kellett jönnöm, hogy maga a túra az kényszerű önvállveregetés két pont, a Matyi büfé lilahagymás pecsenyezsíros kenyere és a pilisszentkereszti étterem séf ajánlata között. Hogy is mondjam. Szóval, hogy a cél maga az út.
Erőnek erejével próbálom magamra szuszakolni azt a jellemruhát (ez legalább kisujjrázós rutinnal megy, a ruhaszuszakolás), hogy én saját elszánásból csipegetek. Én Saláta Sára vagyok most, Pirítós Piri, de nem megy. Pont olyan üres a fejbéli táncrendem, (Kobuci kert kobuci nélkül? Római part sült kolbász nélkül?) mint ez a szájbakúrt leves, amit szigorú csücsörítéssel hozzácsapott a dottore az amúgy is lélekszaggató listához, rajta a zöldet kapott élelmiszerekkel.
Gyerekkoromban voltak a keserű asszonyok, akik nem vettek a főtttojásos-téliszalámis-pirosaranyos-csipetsajtos szendvicsekből, szemükben lemondó kopott fénnyel mondták, hogy epés vagyok. Hát… Értem már. Az a baj, hogy az epésség kihat a viselkedésre nálam, egész utálom néha az önfeledt evőket, persze elszégyellem magam, nem is az. Összeszokunk majd, a diéta meg én, mert azért azok az éjszakák, amikor az ember a földön fetreng és nem ágyig sem eljutó szenvedélyében, annyira nem szórakoztatóak.
Az már biztos, hogy a házban egyedül vagyok a bajommal. Fürge és tettrekész szomszédaim reggel kezdik a húsok sütését, tekintettel a nyárias időre. Sírásra görbülő szájjal készülődöm a bekúszó fokhagymás pecsenye illatában (a fokhagyma az egyik legdurvább gyilkosom, pedig halálos szerelemmel szeretem), esténként lecsógőzben izzadok, majd hétvégenként rántott hús odor bíztat arra, hogy… Hogy. Hogy a tököm tele. Kérek szépen cigánypecsenyét, brassóit, lángost, lecsót, rántott húst, bakonyit… és elnézést persze mindenkitől, akit majdnem bekaptam a napokban.
Egyenek jókat helyettem is!
