Jaj, de akartam boldogat, tiszta laposat, vidámat… És végülis lehet is, hát még előttünk annyi nap az évből, amit én kontrollálok, még sikerülhet, ha összeszedem magam. Az amit nem, na az szokott izgibb lenni. De hát a szilveszteri diéta-fogadalmaknál sem úgy ébredünk elsején, hogy lefogytunk szűzleányi versenysúlyunkra, a striák sziát mondtak és juhéjj. Le kell dolgozni azt az elmúlt évet minden nyomával, tán ez is a lényeg.
Nekem adott még egy utolsó leckét 2024, harmincadikán, ezt osztom most meg. Tanulságul? Ventilálni? Magam sem tudom. Kispálon voltam, mert a bizonyos szűzleányi versenysúlyom valós idejű létében imádtam és rajongtam a zenekart, még a füstös klubok idején. Imádatom nem múlt el, a képlet összes többi komponense változott csak, az mondjuk rendesen. A koncerthelyszín kinőtte magát pici klubból MVM dómmá, az én növekedésem meg állandó topik itt, most nem hizlalnám ezzel is a karakterek számát. A koncert szuper volt, én is valahogy visszakeveredtem az akkori énemhez, tudják, ez a még bármi lehet állapot, amikor még minden megtörténhet. Aztán ami megtörtént, az valósággal arcon köpött. És tényleg.
Mire a villamosra szálltam, már elment a tömeg nagyja, de nem mondanám lézengésnek a helyzetet. Leülni le tudtam, és cseteltem valakivel a koncertről. Hallottam persze a férfit, aki az automata női hang minden egyes mondatára azzal reagált, hogy elküldte a picsába és lekurvázta, de úgy simult ez bele a budapesti éjszakába, mint egy útfelújítás. Nehezíti az utazást, bosszant, de mindig van. A covid óta hatványozottabban érzem és látom a mentális ingatagságot imitt-amott és hát 10 járatból nyolcon amúgy is szokott lenni egy figyelemreméltó viselkedésű embertársunk. Szóval betudtam ezt ennek a statisztikának. Aztán egyre jobban húzta fel magát, a bemondónő érezhetően egy múltbéli trauma női arcává lett, őt fenyegette hangosan és egyben képzeletben, hogy megöli, a szüleivel együtt. Valahogy zsigerből éreztem, hogy nem kéne szemkontaktust felvennem vele, ami nehezebb volt, mert időközben megállt velem szemben. Én a telefont fogtam, mint valami digitális rózsafüzért és írtam tovább. Aztán a crescendo után éreztem a szó szerint jobbik orcámon, hogy elönti a nyál. Az idegen férfié. Leköpött. Én lettem a manifesztálódott alakja a régi nőnek, a bemondónak, az összes traumájának. Utólag sem tudom, miként sikerült szobormerevnek maradnom, mint akit épp semmi nem ért, de éreztem, hogy ez mentheti meg az irhámat, a teljes ignorálása a helyzetnek, mert ha beleállok, akkor semmi esélyem ezzel a gyűlöletcunamival szemben, aminek semmi realitása az itt és mostban, de épp ettől ennyire ijesztő. A férfi valójában nem velem harcol, nem ismer, nem engem gyűlöl ennyire, viszont életben kéne maradnom. Mákom volt, miután jól végezte dolgát, leült a velem párhuzamos székre és onnan gyalázott tovább, vagyis az én bőrömbe bújt valakit. Megírtam a csetpartneremnek, hogy leköpött egy férfi, meg akartam osztani a nyomorom valakivel. Aztán kis idő múlva kilőttem és gyorsan előrementem a villamoson, ahol többen voltak. Hallottam, hogy üvölt utánam, de csak azt néztem, hogy előre, el innen, hátha lesz egyvalaki, aki mellém áll, ha jön utánam. Nem jött. Legalább sosem tudom meg, hogy egyedül maradtam volna. És nincs abban semmi titok, hogy az arányok egy szállón sem mások, ott is van általában egyvalaki legalább, aki hasonlóan látja a világot, mint a férfi a villamoson és a módszerei is azonosak. A különbség a többiekben van. A szállón mindig megvédett valaki. Ezt tanultam aznap éjjel.
szeretettel,
Nuszer Mirjam
