Szerelem… találkozni valakivel, és felépíteni vele egy életet. Szerelem… kint éjszakázni nulla alatti hőmérsékleten, mert nem bírod elviselni, hogy külön szállón aludjatok. Szerelem… tűrni az emberek kérdő tekintetét, amikor megcsókoljátok egymást, hátatokon egy táskában a világot jelentő vagyonotokkal.
Kopott ruhák. Üres palackokkal megtöltött műanyag zacskók a visszaváltáshoz összegyűjtve. Foltos hálózsákok egy hátizsákra feszítve.
Nem, a villamosra felszálló pár biztosan nem úgy néz ki, mint akik egy tágas lakásba tartanak, ahol majd kipihenik a napot, és élvezik az együtt töltött időt. Ez a két ember egyértelműen a hajléktalanok csoportjához tartozik.
„Ülj le, édesem” – mondja a férfi a nőnek, figyelmen kívül hagyva a többi utas kíváncsi pillantását. Aztán gyengéden megsimogatja az arcát, és ad neki egy puszit. Néhány utas számára ez már szemmel láthatóan túl sok: a hajléktalanok, akik ki tudja, mikor mosakodtak utoljára, a szemük láttára csókolóztak, gyengédek voltak egymással. Mint a normális emberek. Undorító.
„Ne törődj velük, drágám” – mondja a férfi a partnerének. – „Hadd bámuljanak. Megvan, amire mindketten vágyunk; itt vagyunk mi egymásnak.”
Tarts ki, drágám
Dorothea és Luke
Nem volt szerelem első látásra. A látás amúgy sem olyan egyszerű, ha folyamatosan elhomályosítja a túl sok szesz. Lukasnak komoly alkoholproblémája volt, amikor Bochumból Düsseldorfba érkezett. Elszakítva a feleségétől, munka, fedél, terv és cél nélkül.
„Négy évig voltam az utcán” – mondja. „Néha sátorban aludtam a Rajnánál. Gyakran találkoztam más hajléktalanokkal a Worringer Platzon.” Ott, ahol kemény az élet, és a szív még keményebbé válik, az övé hirtelen ellágyult. „Dorothea is a Worringer Platz közösségéhez tartozott. De szinte észre sem vettem őt” – emlékszik vissza. „Folyamatosan részeg volt. Mint ahogy én is.”
Egyszer Dorothea eltűnt egy időre. „És aztán hirtelen megint előttem állt” – mosolyodik el. „Először fel sem ismertem. Nagyon jól nézett ki! Józan volt, én pedig teljesen ledöbbentem.” Ekkor mentek el először együtt kávézni. Ezt követően Lukas nagymértékben csökkentette alkoholfogyasztását. Az életükről, vágyaikról, érzéseikről és álmaikról beszélgettek. Végül megtörtént az első csók is. De hét hónapnak kellett eltelnie, mire az első éjszakát együtt tölthették.
Lukas egyvalamit biztosan tud. „Dorothea az a nő, akire szükségem van” – mondja. „Megerősít engem, és én is erősíteni akarom őt.”
Az élet új formát öltött. Mindketten találtak munkát és állandó szállást. Ott azonban csak a rövid látogatásokat engedélyezik, és a közös éjszakázásról szó sem lehet. „Ez egy 45 perces kapcsolat” – magyarázza Lukas. „Minden este munka után találkozunk a vasútállomáson; együtt vásárolunk, beszélgetünk egy kicsit. És akkor újra el kell válnunk.”
Mi a következő lépés? „Meglátjuk. Szeretnénk a legtöbbet kihozni abból, amit az élet kínál nekünk. Eljegyeztük egymást” – mondja Lukas, és szinte sugárzik, amikor megmutatja az eljegyzési gyűrűjüket.
„A szerelem…”
Kendra és Marciej
Van egy híres naptár. „A szerelem…” – ez áll benne. A naptárban egy boldog pár képei sorakoznak, és végtelen számú mondás, mint például, hogy „A szerelem… az élet fűszere.” Valószínűleg az is szerelem, amikor mínusz 18 fokban együtt alusztok az utcán, csak hogy egy pillanatra se kelljen külön lennetek.
Kölnben találkoztak, ahol mindketten évekig éltek. „Egy hajléktalankonyhán történt” – emlékszik vissza Kendra. „Este mindig odamentem enni valamit. Egyszer Marciej is ott volt, és a levegő csak úgy izzott köztünk. Kedveltük egymást, és valószínűleg úgy éreztük, hogy együtt könnyebben átvészeljük az életet.”
Közös életük immár kilenc éve tart. Bánatokkal, örömökkel, túléléssel. „Egy darabig a kölni Opera előtt aludtunk. A biztonságiak csendben tűrték” – mondja Kendra. „Néha egészen romantikus volt. Esténként szorosan összebújtunk, majd arra aludtunk el, amit az operában játszottak. Biztonságban éreztem magam vele nőként.”
Kilenc éve egy percet sem töltöttek külön. Egyszer azonban a férfinak kórházba kellett mennie egy komoly műtétre, és a koronavírus miatt Kendra nem látogathatta őt. Mindkettejük számára borzalmas időszak volt ez.
A pár már nincs az utcán, közös életük egy düsseldorfi kollégium egyik szobájában folytatódik. Ők is találtak munkát. „Őrület” – mondja nevetve Marciej. „Munka közben sem válunk el egymástól. Ugyanazon a konyhán dolgozunk! Biztosan vannak párok, akik ezt egyszerűen nem bírnák. De számunkra ez a teljes boldogság.”
Megjelent a fiftyfifty és az INSP hozzájárulásával.
szerző: Arno Gehring
fordító: Berkes Bernadett
szerkesztő: Sarudi Ágnes
rovatgazda: Bencsik Panna
