Nem tudok pontos évszámot, bár megsaccolhatnám, mikor voltam először a Szigeten. 16 voltam, most meg 44 vagyok, szóval bőven a kilencvenes évekre esett. Azonnal szerelem volt. Magánevolúcióm jelentős helyszíne, szerelem, barátságok, életre elkísérő koncertélmények – vagy azért mert emlékszem, vagy azért mert nem. Arról is lehet ám mesélni, hogy egyszer láthattam volna x.y. fellépőt, de elvitt a hangulat máshova, vagy épp elvileg láttam, de valójában halvány emlékem sincs róla. Nem büszkén, de lehet mesélni tehát. Emlékszem, amikor az egy napi belépőm árát összeutcazenéltük a barátaimmal Szentendrén, aztán ha már bejutottam, tudtam, engem innen hat ökörrel sem, bár kellett hozzá némi taktika és bátorság. Zöld volt a hetijegy, még persze nem ez a benne van az összes adatom és fizethetek is vele értékpapír, hanem sima, egyszerű szalag, na azt hoztak be nekem, szigszalagot a barátok, hogy messziről úgy fessek, mint aki teljes joggal ropja a táncot. Máshol tartott a tudomány és én is, ma már nem lehetne így, meg nem is akarnám. Utolsó nap kaptak el, kérdezték, hogy mi ez, szigorúan mutatva a csuklómon éktelenkedő, korántsem szabályos jegyre. Szigetelőszalag, ez meg a Sziget. Ezt válaszoltam, a fene se tudja honnan jött, ők felröhögtek, én futottam, akkor még az is ment, az emberek nevettek én meg tudtam futni. És kimulattam az utolsó, rettegett napot is. Mert a Sziget volt az a hely, ahol nem számított semmi, csak a píszendláv és én meg rettegtem, hogy mit fogok várni most egy szürke évig, enélkül. Persze, nyilván a következőt, de rettentő hosszúnak tűnt.
Felnőtt létemben is rendszeresen ki-kimentem, az utóbbi tizenévben ugyan javarészt melózni a Menhellyel és egyenes arányban csökkent a teherbírásom azzal, amennyire a fellépőket ismerem. Aztán eljutottam arra a szintre, hogy ha az este sztárja, a nagyszínpados bálvány előttem állna a Csónakházban, (amire kicsi az esély, mert a Justin Bieber a Müller Péter Sziámival ellentétben nem ott múlatja az időt) akkor sem lenne gőzöm sem, hogy milyen kegyelt pillanatom van most nekem. Nem ismerem a fellépőket, én még Kispálra, VHK-ra, Nick Cave-re, sőt, Billre és minden Szigeten kötelezően Sziámira táncoltam és üvöltöttem világgá, hogy boldog vagyok vagy hogy pont nem. Ma már nem osztogatnak a krisnások főzeléket a fáradt gyomornak, ingyen. Megvenni sem nagyon tudnék két személyre egy-egy laktató ételt, vagy az borítaná a havi büdzsét és át kéne rendesen koreografálni a létet. Két napja dolgoztam egy napot és holnap is megyek egyet, jön a gyerek is és ennyi már picit több is, mint amennyit bírok, a csend egyre fontosabb barátom. De mégis: két járványsújtotta nyár után, amikor volt részünk csendben, egy olyan tél előtt, amiről elképzelésünk sincs, mit hozhat, valami normalitást jelentett nekem, hogy van Sziget csillámmal, extrém szabályokkal, szerelmekkel, barátságokkal, az önkontroll szintjének eltolásával. Hogy van élet a halál után és a halál előtt. Hogy kell egy hét (nap 🙂 ) együttlét, mert ezek a fiatalok most élik, amire majd 44 évesen emlékeznek hol büszkén, hol nem. Hagyjuk és szeressük őket.
Peace and love:
Nuszer Mirjam
