Egyszer, ha majd felszállok az Égbe,
– ha leteszem a rám ruházott földi terheket –
akkora lesz boldogságom kertje,
hogy fénysugárból mindenkinek rózsát ültetek.
Egyszer, ha majd ott lehetek végre,
és fénykarommal minden lelket átölelhetek,
bánatos szívetek közepébe
az angyalokkal rózsáimból csokrot köttetek.
Egyszer, ha majd megtehetem végre…
de most még itt a dolgom: küzdök (élek!) veletek.
Fény helyett hát szóból szövök néktek
egy égig érő, csodatévő varázs-szőnyeget.
megjelent a szerző Kitárt karokkal című kötetében
