Nem múlik el hónap anélkül, hogy el ne kelljen gondolkodnom azon, mikor is költöztem fel Budapestre. A gondolatmenet és az azt követő cselekménysor épp annyira kiszámítható, mint az, hogy ezúttal sem fogom megjegyezni az évet és megint el fog jönni az adott beszélgetés/elbizonytalanodás/bármi, amitől én majd megint felcsapom az internet idevágó oldalát és kikeresem: Diana hercegnő halála. Bizony. Utolsónak mondható emlékem szombathelyi lakosként az, hogy nézem egy barátnőmmel a megrázó képsorokat a tv-ben és napok választanak el attól, hogy Budapestről nézzem a temetést. ’97-ben? ’98-ban? Valamelyik. Épp úgy ragaszkodom valószínű ehhez a játékomhoz, mint a vidéki énemhez. Vidéken meg a pestihez. Két énem van ilyen szempontból, sajnos általában épp az diadalmaskodik az adott helyszínen, amelyik nem oda tartozik. Mint aki kettőt szeret, merthogy így is van. Szombathelyen vágyom az óbudai életemet, mert bár ott él anyukám és rengeteg barátom, a mindennapokban nem vagyok jelen, többet éltem már Óbudán, mint Szombathelyen, itt van az otthonom. Viszont ha Budapesten meghallok egy vazsi hírt, büszkén turnézom vele, hogy én ám oda tartozom. Mindig az kell, aki nincs. Egyszer egy BKV ellenőr dialektusára kaptam fel a fejem például. Jágyát kért. Na mondok, ez „fődim”. Úgy is volt. Sosem szerettem ellenőrt még annyira, hisz hús a húsomból, vér a véremből. Vas megyei. Sok bliccelő leszállhatott, hála ennek a közös bölcsőnek, két megállót legalább tartott a na és merre laktál, hova jártál diskurzus.
Életem egyik legjobb munkája az Intercity Budapest-Szombathely járatának büfékocsiján volt, először is megtanultam vasi pecsenyét sütni, meg rántott húst extra gyorsan, másrészt napi háromszor találkoztam a két városban azokkal, akik számítottak nekem. Röpke idő volt, fél év, ha annyi talán, de a mai napig emlegetem, mint a férfiak a katonaságot, elrévedő tekintettel, magamat karcsúnak és ügyesnek látva a zakatoló képeken. Ott még nem tartok azért, hogy teljesen elszálljon a fantáziám, szóval igyekszem a valóságra szorítkozni a részleteket illetően is, de alakul-alakul. Például bevallhatom, hogy a katonavonaton (ilyen is volt) nem voltak ANNYIAN. De azért voltak, na.
Az, hogy mostanában mániám lett, hogy szeretnék egy vidéki házat, nem tudom honnan jött. Óvatosan kétlakiságban gondolkodom, bár reális esélye nyilván zéró, de látom magam, amint hétvégente kertet gondozok és sparhelten (!) főzöm a lekvárt – életemben nem főztem hasonlón, az Őrségben lakó nagyszüleim eredetileg budapestiek voltak, csak a nagyapámnak ott lett körzete orvosként. (Ezt csak így a lokálskizó énem védelmében írom.) Gáztűzhelyük volt, eleinte ugyan palackos, a gotthárdi tüzépről. De én ezt látom és kész. Hogy a sparhelten. A konyhám gerendás és rézüstök lógnak róla. Nyáron annyira belelovalltam magam ebbe a képbe, hogy órákat töltöttem hirdetések nézegetésével és vizualizáltam, ahogy a magam két kezével megtermelt paprikát-paradicsomot főzöm be lecsónak. Valljuk be, még az epeműtétet megelőző időszakban ez meredek álom volt és nem a vidéki lét volt benne a legrázósabb, hanem a lecsó. Aztán ha ezt megfőztem OTT, a téli hónapokban megesszük ITT, a panelmeleg biztonságában, ahol minden szarral fordulhatok a gondnokhoz és nem nekem kell felrakni a cserepet a ház tetejére ha lefújja a szél. Ez a terv. Biztonságos, mert egyelőre a panelt is fizetjük a banknak még jó ideig, esélyem sincs kettőt szeretni, jó ha egyet megtartok. De tudom, hogy eljön majd az idő, amikor valóra válik az álom. Akkor majd arra gondolok, megírtam ezt már én jó előre, a panelban, karcsún – naná –, meg minden pozitív jelzőm lesz már akkor így utólag, mint az IC-n, amikor mentem otthonról haza és közben sütöttem mások pecsenyéjét.
Nuszer Mirjam
