Schwarcz Ádám, vagyis művésznevén Beton.Hofi Fonogram-díjas magyar rapper, zeneszerző, dalszövegíró.
„Ritka együttállás, amikor egy dalszerző olyan alkotótársra talál, akivel más nyelven, de ugyanazt a hatást érik el. miki357-re és Beton.Hofira is jellemző, hogy velőbemaró és zavarbaejtő, amit csinálnak, csak egyikük a kamerával, míg másikuk a mikrofonnal szelídíti hétköznapivá az életünket meghatározó, megfejthetetlennek tűnő őselemeket. De lehetne akár az étel tökéletes sózásához is hasonlítani, amit a közös munka eredményez: kiemeli az ízeket, felnagyítja a töredéket, hogy aztán az erezetet vaktérképként használva lehessen elveszni bennük. Valahogy ez a beszélgetés is így működik, állandóan változó hangsúlyokkal, szabadon áramolva, egymás gondolataival emelt monolitoként tornyosulva a flekkeken.”
(Pándi Balázs)
Milyennek látod most magad?
Egy embernek látom magam, akit foglalkoztat az a kérdés, hogy ez az ember miért van itt, hogy a többi ember miért van itt, és hogy mi közünk van egymáshoz és ehhez a helyhez. És hogy mi lehetett előtte, meg mi lesz utána. Szóval egy olyan ember vagyok, aki ezekkel a kérdésekkel sokat foglalkozik, és próbálja megérteni azt, ami történik, vagy inkább próbálta. Most egy másik úton próbálom megérteni vagy megérezni.
És a zene az ebben segít?
Szerintem azért gyorsítja ezeket a folyamatokat a zene, meg minden, ami művészet vagy játék, mert létre tud jönni egy kreált tér, amin keresztül sokkal gyorsabban tudnak történni a dolgok. Hiszen nem kell, hogy a valóságban is megtörténjenek, elég, ha csak én elképzelem, hogy egyébként mit éreznék, ha mondjuk valamelyik rokonom meghalna, és odaérek az otthonához és nekem kellene kinyitni az ajtót. És hogyha ezeken a szituációkon gondolkodom, közben a reakcióimon keresztül magamat is megismerem. Szerintem a zenén keresztül nagyon-nagyon sokat lehet fejlődni és érni.
Azt gondolod, hogy te megírtad már azt a lemezt, amire úgy fognak emlékezni akár húsz-harminc év múlva is, hogy ez a top Beton.Hofi?
Meglepne, hogyha húsz-harminc év múlva bármire emlékezne ez a mostani társadalom. A szingularitás miatt annyira gyorsulnak az élmények, hogy szerintem húsz-harminc év múlva el se fog hangozni a nevem, de szerintem egyik kortársamé sem, és lehet, hogy ez normális is. A kérdés lényege, hogy megírtam-e azt a lemezt – nem tudom. A Playbániával közelítettem ehhez az élményhez, de szerintem még nem.
Viszonylag friss előadója vagy a magyar zenei színtérnek, és kihoztál két olyan lemezt, ami tényleg kimagasló. Ezt biztosan nehéz egyrészt feldolgozni, másrészt rajta is van a nyomasztás az alkotón, hogy mi lesz a következő lépése. Arra vagyok kíváncsi, hogy erre te hogyan készülsz, meg egyáltalán tudsz-e úgy pihenni, hogy ne ezeken pörögj?
Azon veszem magam észre, hogy nyilván van egy önmegvalósítás része ennek a történetnek, és abban a beugrószinteket megkaptam, és ez kinyitott számomra új tereket meg új kérdéseket. A második albumnál nagyon nagy nyomás és nagyon nagy emberi teszt volt a nyomással megbirkózni. Utána sikerült úgy dönteni, hogy nem akartam megfelelni annak az elvárás rendszernek, amit az első albumom után keltett velem szemben a hallgatói közegem.
Én azt gondolom, hogy egy alkotói folyamatban az nagyon jó összetevő, hogy az ember nem kifelé, hanem befelé alkot, de közben ez már a külvilágnak is tetszik.
Ha csak a fióknak írnék, vagy csak magamnak, akkor nem kellene érthetően fogalmaznom, hiszen bennem van a kontextus, értem, hogy mikor melyik félszó mire utal. Így alakulnak ki szerintem az öncélú alkotások, amik ugyanúgy validak, viszont én azért fogalmazok direkt érthetően, hogy kapjak egy párbeszédet cserébe, mert így lehet játszani a társasjátékkal.
Ami a Comic Sins megjelenése napjától történt, – tehát nagyjából bő egy évvel számolhatunk – az téged boldoggá tesz?
A gondolat, ha boldoggá nem is tesz, mert nem hiszem, hogy ez egy általános élmény lenne, de hálával tölt el, hogy ez megtörténhetett, és hálát érzek magam felé is, hogy megtettem magamért azokat a lépéseket, amik erre egyáltalán lehetőséget adtak. Úgyhogy igen, ez volt az utam, és büszke vagyok arra az Ádámra, aki akkor döntéseket hozott.
És melyik volt az a konkrét pillanat, amikor azt érezted, hogy a „Beton.Hofi craze” beütött, és hogy most történt valami, ami innentől kezdve egy másik szintet jelent?
A Budapest Park-os koncert utolsó perce utáni első másodperc. Mindig csak bizonyos frakcióival találkozol annak, hogy milyen hatása van a zenédnek. Néha csak egy üzenetet olvasol, néha megtámad egy gimis csapat az utcán, néha meg van egy koncerted, ahol sokan vannak. Az, amikor a saját szemeddel egy ekkora térben ennyi emberen látsz egy tömegmintázatot reakciókban, ott szembesülsz vele, hogy milyen, amikor ezek az emberek egy térbe vannak terelve a valóságban.
Ha megpróbálnád szétszedni a saját személyiségedet, az milyen karakterekből áll össze?
Szerintem végtelen perszónám van, de nyilván nem erre irányul a kérdés, hanem próbálunk definiálni egy pár karaktert, amiben gyakran érzem magam. A Beton.Hofi-n belül van az, amikor mondjuk a Bagira megy, és a színpadon vagyok, és azon belül is van, amikor Beton.Hofi vagyok, és valamiért szorongok, és úgy érzem, hogy nem vagyok komfortomban, hogy felismernek mindenhol, és kapucniban vagyok és bujkálok. És Beton.Hofi vagyok akkor is, amikor valami miatt ez az egómat mégis felizgatja, és szinte kíváncsi vagyok, hogy amikor bemegyek egy helyre, mi fog történni. Vagy azért megyek be, mert tudom, hogy örömet tudok okozni valakinek. Ez már négy különböző mód, ami csak a Beton.Hofi jelenségen belül van, a magánéletben pedig attól függ, hogy kik vesznek körbe. Ha a barátaim vesznek körbe, akkor elsősorban ekvivalens barátjuknak mondanám magam, másodsorban pedig sokszor éreztem életemben magamat egy ilyen apaszerepben. Vagy egy olyan szerepben, aki a környezetére vigyáz.
És mi a helyzet a futballista karaktereddel?
Az ugyanolyan, mint a hip-hop karakterem.
Tehát akkor azt mondhatni, hogy van kvázi egy „edző” szereped? Egyszer, amikor a Propagandát forgattátok, és én is ott voltam, ahogy én láttam, teljesen átkattantál, és mint egy mániákus sportember jelentél meg.
Nekem az a mindset túlélési válaszreakció volt arra, amikor felmértem gyerekkoromban, hogy mivel lehet védelmet szerezni, ha nem tudom megverni az utcán a gyerekeket. És azzal, hogy ha kurva jól futballozok. Utána ez mániákussá tett. És ha melléteszel a megszállottság mellé egy jó szándékot, akkor abból nagy dolgok tudnak lenni. Mert amikor a szorgalom az elhivatottsággal párosul, akkor föl tudsz húzni magad körül egy csomó embert anélkül, hogy rátelepednél a nyakukra. Én sokat tanultam abból, hogy én nagyon versengő típus vagyok, és ha a versengést nézed, akkor kellemetlen ellenfél vagyok majdnem bármiben, mert nem nagyon adom fel. A sportban, amikor egyre magasabb szintre jut az ember, nagy pofával és ezzel a mániás versengéssel, akkor az élet azért megtanít az alázatra.
Mi az, hogy Citromail Gang, hogyan lehetne ezt úgy elmagyarázni valakinek, aki nem ismer téged vagy a zenédet?
Arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire jó lenne tartozni valahova. Inkább egy olyan dolog, amihez mindenki tartozhat, és nem kell a feje tetejére álljon…
Tehát igazából az tud tagja lenni, aki annak érzi magát. Valójában akkor nem egy alkotói közösségként kell elképzelni, hanem sokkal inkább egy olyan kollektívaként, amit te hívtál életre, de közben egyre jobban kinövi magát.
Egy életszemlélet prezentál inkább a Citromail Gang, ami pont nem annyira mély, hogy már kirekesztő legyen valakinek, aki odáig nem jut el. A kis közösségekben hiszek, és abban, hogy a kis közösségeken belül egymást tudjuk tanítani meg támogatni. Szeretnék egy olyan képet sugározni ezen a közösségen keresztül, amit szívesen viszont láttam volna a világtól eddigi életemben.
Maga a Citromail Gang elnevezés is egy fricska a magukat komolyan vevő rapsztároknak, nem?
Igen, mert onnantól véve, hogy valamit túl komolyan veszel, annak mindig az a vége, hogy van valami ellenségkép egy másik csapat személyében, vagy van egy érzeted, hogy ide te nem tartozhatsz, mert te nem vagy itt köztünk, és ebből a támadásból vagy harckészültségből csak pusztulás lesz.
Ha a társadalmunk így működne, mint ahogy a Citromail Gang, akkor szerinted jobb világ lenne?
Tőlem bárki bármit csinálhat, ameddig nem tesz kárt a környezetében és felelősséggel csinálja azt. Ennyi. Most már szerintem a legtöbb, amit tehetünk ebben a fázisban, hogy legalább legyünk őszinték magunkkal és másokkal szemben is, illetve vegyük a bátorságot ahhoz, hogy bizonyos dolgokat, amit elfogadottnak vettünk, meg tudjunk törni, például azt, hogy merje magát gyengének mutatni egy felnőtt férfi, mert attól még ő nem gyenge, sőt, talán erősebb is. Ha elmondja, hogy ez most nekem nehézséget okoz, megpróbálom megérteni, hogy miért. Mert így tudjuk szerintem egymást feljebb húzni.
Milyen művészeti ágak azok, amiket te figyelsz? És itt most a klasszikus művészeti formáktól kezdve egészen a latte artig bármi lehet…
A békadesszert kultúrát követem nagyon, és annak vagyok az egyik fő lobbistája. A festészet érdekel most egyre jobban és széleskörűbben. Úgy érzem, afelé tartok, hogy mindegy, hogy mi történik, a művészet abszolút körülvesz engem akkor is, ha nem én csinálom. Csak
forgatni kell a fejed, és akkor ott lesz mindenhol.
Mi a különbség szerinted a művészet és a szórakoztatás között?
A művészet szerintem akkor is egy párbeszéd, ha nem verbális. Én adok, kreálok egy gondolati teret, ahova te belépsz, és onnantól létezik a tér csak valójában, hogy ha már te is beléptél. És onnantól, hogy kiléptél, az megint csak az én terem. A szórakoztatás csak akkor tud létrejönni, ha mindketten belépünk. És közben nem direkt kommunikálunk, tehát időben el tud térni a kettő, és ez nagyon izgalmas.
Az alkotó részéről ez egyoldalú kommunikáció, mert mondjuk, ha egy festményről beszélünk, és te belekerülsz annak a világába, az alkotó nem tudja azt, hogy te, mint
szemlélő belekerültél.
Szerintem onnantól kezdve, hogy nem a fióknak alkotok, akkor van bennem egy olyan érzés, hogy ha ezzel találkozni fog egy „gyerek”, akkor mit akarok én neki mondani? Én nem akarok hazudni ennek a „gyereknek”, de nem akarom elvenni az álmait sem, vagy hamis álmokat gerjeszteni benne. Tehát valahogy bennem van egy törődés, és hogy ha bántok a művészetemmel egy kicsit, vagy ha nyers, ha durva, ha faragatlan, vagy ha megbotránkoztató vagy provokatív, akkor is hiszek abban, hogy az egy olyan sebhez kell, ami rosszul gyógyult be és megint fel kell nyitni, hogy jól gyógyuljon be. Vagy inkább egy olyan csont, ami rosszul forrt össze, és sajnos néha újra el kell törni, hogy jó legyen aztán.
Melyek azok a szociális kérdések, amelyek a dalszövegeidet áthatják?
Mindig valakihez szólok szerintem. Szerintem, ha hallgatod, azt fogod érezni, hogy a színfalak mögött annyira nem különbözünk, és minél erősebb ez az élmény, annál jobban rá kell jönnöd, hogy lehet, hogy nemcsak tőlem nem különbözöl, hanem másoktól sem különbözöl annyira, inkább az változik, hogy kinek milyen válaszreakciói vannak azokra a dolgokra, amik történnek vele. De alapvetően azt gondolom, hogy egyek vagyunk, az emberi műszer, az egy tökéletes műszer, és mindannyian rendelkezünk vele. Ugyanazzal a műszerrel kezdünk, csak ezt nem mindenki tudja. Vagy nem tudom, hogy mondjam, nem mindenkit kapcsolnak be. Van, aki sosem jut áramforráshoz, inkább így fogalmaznék.
Interjú és fotó: miki357
