A gyerek kapott egy metronómot karácsonyra és ezt csak azért írom le, mert körülbelül azzal a kíméletlen precizitással csapkodta jobbra-balra a lelkiismeret minden gondolatomba bele, hogy cikkleadás, mint ahogy az adja az ütemet a daraboknak, amit gyakorol a hegedűjén. Mert nem is az ám, hogy én nem szeretek írni, hát dehogyisnem, de állandó a fejfájás, ha nem mondjuk a négyes-hatoson ülök és csókol a múzsa, mert úgy vagyok az írással, mint a szerelemmel: ha jön, nincs is más választásom, mint belemerülni. De bizony néha nem az a nagy érzés jön, na az volt most… És akkor persze jön a kisomfordálás a helyzetből, amire a legjobb eszköz a telefon. Egy olyan videót pörgetett be a közösségi média, amiben kutyákat adnak gyanútlan gyerekeknek ünnepekre. Azon kaptam magam, hogy folynak a könnyeim, na megöregedtél gondoltam, nincs kőből a szívem korántsem, de azért várandósan toltam ezt a tempót ilyen hevesen utoljára, máig emlegeti a család a pontyvédő akciómat a tescoban, ahol azért nem ütött le a pasas, aki előttem állt a sorban, és akit erőst becsméreltem, mert a nejlonban ugrált a hala, mert amikor vehemensen hátrafordult (ott én már nem tudom, miket mondtam sírós hangon, míg a gyerek apja liluló fejjel próbált velem suttogót játszani) meglátta, hogy a pocakom fél méterrel előttem jár. Akkor leengedte a karját és legyintett. Szóval megríkattak a gyerekek meg a kisállatok és akkor lámpa gyúlt az agyamban: hát én az állatokról írok.
Többször mondtam már a fiamnak, hogy ha én újra születhetnék, a macskája akarnék lenni. A Flódni, a kamugépkirály, aki végigheveri a napot, de eljátssza, hogy egész nap minket várt az ajtóban, sebesebben helyezi magát jelenetbe az ágyról az ajtóig, mint a színészek átöltözés alatt, esküszöm. És aztán show indul, ajtó nyílik, csapó, és ott hever egy elesett kis jószág, aki panaszolja, hogy itt hagytál és én hűséggel vártalak itt AZÓTA és csak az ágyneműm öblítőillata buktatná le a szőrén – ha nem láttam volna már a kulisszák mögül is a nagyjelenetet. És az Andor öleli és csókolja és ő az első kérdése, ha nyaral, én meg egyszerre irigylem és imádom a kurva macskáját, aki az enyém is, bár ez leginkább a hajnali ételosztásnál jelenik meg, azt a részt nekem tartogatja.
Ha nem a mi macskánk lennék, akkor a szálló cicája szeretnék lenni. Ott nyolcvan rajongója van, de a fele biztosan és a macska tudtára adó módon. Végigvonul a birodalmán és a nincstelen emberek szó szerint elvonják a falatot a szájuktól és a cserzett kezek simogatják a doromboló főnököt. „Nagyobb csöves vagy te Bagira, mint én”– súgta múltkor az egyik és egy puha puszit adott a macska fejére. Tehát az sem egy rossz pozíció, ennyi imádó és tényleg öröm nézni, ahogy ezek a kétkilós terroristák kinyitják a szíveket.
Kutyám rövid ideig volt, nagyanyám halála után egy ideig nálunk volt a kutyája. Nem jó visszaemlékezni, mert éretlen voltam a helyzethez, semmi kedvem nem volt sétáltatni, holott a kutya engem választott. A mai napig azt érzem, hogy elárultam a vegytiszta szeretetét, pedig nem bántottam, csak nem is akartam. Na de megkaptam a macskát és küzdhetek kedvemre a kegyeiért. A kutyatartók-macskatartók örök vitájába meg bele sem mennék, hogy melyik a jobb. Vagy van-e jobb egyáltalán, hiszen nincs globális megoldóképlet az emberi igényre, hacsak az nem, hogy igénye van a szeretetre mindenkinek, a leginkább annak, aki hangosan tagadja. Azt meg megkaphatja a kisállatoktól, ha kutya, ha macska, ha kismadár.
Meg aztán, jókat lehet bömbikézni a videókon, mert az állatok valahogy kicsalják a valódi érzéseket az emberből. És akkor akár egymást is szerethetjük. Állatira. 😊
Nuszer Mirjam
