Szürke nyálkás, téli hajnal
Ködbe veszünk ólomarccal
Kanálisok fújják szennyünk
A múltat kéne elfelednünk
Tejeskocsik tartós zajjal
Szemeznek az elbújt faggyal
A házak falán dermed álmunk
Ébredünk, de nincs világunk
Bolyongunk hát valamerre
Bánattal jól feltüzelve
Kezünk nyújtjuk valakinek
De jön a kérdés: vajon minek?
A közönyt visszük emelt fővel
Talán bírjuk még erővel
S egyszer majd a jövő végre
Fejfát szúr a szenvedésbe
