Kiss-Végh Emőke színésznő – akit leginkább a Dollár Papa Gyermekei társulat előadásaiból ismernek a nézők – azonnal beleegyezett az interjúba, amikor megkerestük kérésünkkel, de alkalmas helyszínt és időpontot már nehezebb volt egyeztetni, mert alig talált üres helyet a naptárában. A megbeszélt találkozóra azonban hajszálpontosan és jókedvűen érkezett.
Első élményem rólad a Bovary Emma című monodráma volt, amiben nagyon meglepett, milyen vagány módon bánsz a regény szövegével. Azóta ezt már sok előadásotokban megtapasztaltam és mindig nagyon tetszett.
Olyan típusú néző vagyok, aki semmit nem olvas el az előadás előtt, még egy fülszöveget sem. Nem szeretem, ha bármivel is befolyásolnak, inkább csak beülök, megnézem, és ami sikerül, sikerül… Természetesen annak is komoly létjogosultsága van, ha valaki tájékozott szeret lenni, elolvassa a regényt, a drámát, az átiratot, esetleg megnézi a kritikákat, szóval felkészülten érkezik. Ez is lehet izgalmas, de ez inkább bölcsészettudományi, elméleti kalandozás. Egy előadás alkotóiként, amikor készülünk, szabadon bánunk az irodalmi alapanyaggal, nem a szó szerinti leírt szöveghez ragaszkodunk, hanem a lényeget próbáljuk megfejteni, átadni. A legszabadabb szövegértelmezésünk talán az Ibsen-daraboknál volt, saját szavainkkal igyekeztünk átadni az élményt.
Nézőként mindig eszembe jut előadásaitokat látva a „sallangmentes” szó. Nemhogy színészi manírokat nem látok, de az előadásmód is olyan, mintha nem színházban látnám a történteket, hanem valamelyik barátom otthonában ücsörögnék és figyelném, ki mit tesz körülöttem. A beszédmódotok is lazább, lezserebb, természetesebb sok más társulathoz képest.
Egy veretes, nehezen érthető szöveggel is azt kell elérni, hogy minél oldottabban sikerüljön átadni, megérteni. Bárhol látok előadást, mindig azt várom el, hogy ne állítsanak fel akadályokat a színész és a néző, a néző és a megértés közé. A maníros színész, az „elszállt” előadásmód csak oda vezet, hogy hamar elveszítjük egymást.
Ezt a felfogást nálatok látom a legszembetűnőbbnek. Tudsz említeni hasonló társulatot, amely szintén tudatosan törekszik erre?
Inkább színészt mondanék. Most hirtelen Kerekes Éva jut eszembe, aki bármilyen helyzetben, szituációban beszél, nem csak a szöveget értem, hanem megértem azt az embert, akit megjelenít, akit eljátszik nekem. Ha ragaszkodsz társulathoz is, a Krétakör volt ilyen. Ott mindenki nagyon színvonalasan szólalt meg. Ez nem véletlen, hanem tudatos törekvés lehetett és sok munka volt mögötte.
A Dollár Papa Gyermekei különös társulat, hiszen férjeddel, Ördög Tamással ketten vagytok a tagjai.
Osztálytársak voltunk, nagyívű munkakapcsolatunk van, nagy ajándék.
Hamar eldőlt, hogy ez lesz a társulat neve?
Igen. Sajnos unom, hogy mindenkivel erről kell beszélgetni. Sokaknál jelent valamiféle prekoncepciót, holott semmiféle mögöttes szándékunk nem volt vele. Általában azt szoktam mondani, hogy mi nem Kurázsi mama, hanem Dollár papa gyermekei vagyunk. Úgy vettem észre, ezzel lehet rövidre zárni a témát. Tökéletes név nincs is, ez legalább könnyen megjegyezhető és összetéveszteni is nehéz más társulatnevekkel. Az sem mellékes, hogy pár fokkal „kortársabb”, mintha valamelyik régi nagy költőnk nevét vettük volna fel.
Nem csupán színészetet tanultatok, hanem elvégeztetek egy színháztudomány szakot is. Miért volt erre szükség?
Úgy éreztük, így kerek a történet. A főiskolán főként gyakorlati képzést kaptunk, az elméleti messze nem volt olyan részletes, mint amilyen egy érdeklődést lefedhet. Sok mindenről halottunk ott is, de az inkább csak kinyitotta egy kicsit az elménket, és rájöttünk, mi mindenre vagyunk még kíváncsiak.
Amikor megalakultatok, egyértelmű volt az irány? Pontosan tudtátok, milyen társulattá szeretnétek válni?
Mindig kicsiben lépdeltünk előre. Nem tűztünk ki nagyon távoli vagy megvalósíthatatlan célokat. Első perctől jól működik közöttünk a munkakapcsolat is. Amikor Tomi rendez egy darabot, akkor én nyilván színész vagyok, olyankor sem időm, sem kapacitásom nincs rendezői kérdésekkel foglalkozni. Viszont egy darabot én is rendeztem, Úriemberek a címe, az már rendezői felelősség volt. Most leginkább az írás foglalkoztat. A csapatunk mindig bővül, hiszen nem ketten játszunk, hanem színészek jönnek hozzánk a különböző szerepekre. Folyton változik a mátrix, és remek dolog, hogy ennyi tehetséges emberrel találkozhatom, dolgozhatom. Ha egy halmaznevet kellene rájuk mondani, úgy fogalmaznék, hogy mindig a kiváló színészeket találjuk meg.
Mekkora kihívás, hogy nem nagyszínpadi előadásokat terveztek, hanem karnyújtásnyira vagytok a nézőktől?
Kiszolgáltatottabb helyzetben kell ugyanolyan jól játszani, mintha nagyszínpadon lennénk. A néző előtt egy méterrel semmivel nem lehet sumákolni – bár szerintem a nagyszínpadon sem –, de nálunk minden pillanatban tudnom kell, hogy ennyire közel ülnek. A közönség érezhető, hallható reakciói részei a kiszolgáltatottságnak, itt a holt tér nagyon erősen jelen lévő zóna. Régebben én ezt rosszabbul kezeltem, de ma már nem gátol, sokat fejlődtem ezen a téren. A színészet nyugalom és koncentráció. Semmi más. Ha valamilyen gátló tényező bukkan fel, az megboríthat, azt tudni kell kezelni.
Hogyan viszonyultok a tabukhoz? A csúnya szavaktól és a meztelenségtől nem féltek, az több előadásotokból is kiderül.
Messzebbről indulok. Mostanában azt tapasztalom, trend lett konzervatívnak lenni.
Régebben, például a Krétakör idejében progresszívebb volt a közönség is. Mivel annak az időszaknak még megnyaltam a hangulatát, éreztem, arra vágynak a nézők, hogy kicsit kizökkentsék őket. Az sem volt baj, ha néha el kellett hagyni a komfortzónát, nem féltek ennyire a kalandoktól. Most az ellenkezőjét érzem. Komfortra vágynak a nézők. Engem megdöbbent, hogy a csúnya beszéden nevetnek az emberek, akkor érnek el valamilyen lazulási szintet. Pedig jövetben a buszon ennél sokkal cifrább dolgokat halhattak. A tabudöntögetés sohasem szándék kérdése, az valaminek a következménye. Ha egy extrémebb jelenet a helyén van és az előzményekből következik, akkor minden rendben. Például pusztán a meztelenséget elítélni – függetlenül attól, mennyire indokolt, hogyan játszották, mi az oka – elég halovány. A Lady Chatterleyben a meztelenségem megkerülhetetlen, hiszen ez a regény sajátja. Ha ezt nem vállalnám, nem is lenne értelme hozzányúlni ehhez a műhöz. De beülni sem rá. A színház művészet és nem kiszolgáló ipar.
Az „Ibsent a nappalimba!” szlogennel futó darabotokat meg lehetett hívni lakásokba, irodákba, és mindössze fél órátok volt arra, hogy megismerjétek a helyszínt…
Majdnem háromszáz ilyen előadásunk volt. Én ezt második iskolának tartom. Nagyon izgalmas, tanulságos, gyakran idegőrlő és fárasztó volt védőháló nélkül folyton új és ismeretlen „színpadon”, általában egy magánlakás legtágasabb vagy olykor egyetlen szobájában játszani. Rengeteget tanultam belőle. Például megtanultam, hogyan kell állni a színpadon. A legnehezebb létezni, jelen lenni, csak úgy állni… a mai napig küzdök vele, de ott sokat tanultam róla, egyre jobban megy.
Miket írsz?
Már a klasszikusok modernizálásában is benne voltam, aztán határozottan már az Orlando filmünkben, a Kabaré egyes részeiben és aztán jött az Úriemberek, ami már teljesen az én számlámra írható. Amikor írással foglalkozom, kérlelhetetlenül erre összpontosítok és ez nagyon természetes, nekem nagyon jólesik. Ősztől indul egy új próbafolyamat, egy ember utolsó három napjának a története, az a címe, hogy „Egy rosszaságról”. Most ezen dolgozom. Rába Roland lesz a főszereplője, aki múzsám.
Szerinted ő miért olyan jó színész?
Mert olyan, mint én.
Több előadásotokat is megnézhetjük még ebben az évadban. Melyiket kinek ajánlanád?
A Hodworks és a Dollár papa gyermekei közös előadását, a Kabarét annak ajánlom, aki önfeledt szórakozásra és felszabadultságra vágyik. Az Úriembereket az nézze meg, aki igazságtalannak érzi, hogy mindig csak a jó, a szép és az elfogadott oldalunkról beszélünk, holott van egy sötétebb énünk is, ami ugyanúgy részünk. Egy punk klubba elmenni már önmagában is kaland. A Lady Chatterleyt nagyon ajánlom a nőknek. Van ennek az előadásnak egy edukációs, nevelő oldala, tulajdonképpen ez egy női tanulmány, ami minden nőnek kortól, elvárásoktól függetlenül a javára válik. Nekem ez a kedvenc előadásom. Amúgy a férfiak a meztelenség és az intimitás hírére is jönnek, de ez nem baj. A Picassora azokat hívnám meg, akik szeretnék magukat meglepni valamivel. A meglepetésnek sok rétege van, és izgalmas lehet, ki melyikre harap rá. Ez így titokzatosan hangzik, de legyen most ennyi elég róla. A Kék lagúna egy utazás. Egy nagyon mély, erős állítás. A Darázs pedig egy duett Sodró Elizával. Duettet játszani nehéz, de hálás feladat, Eliza pedig nagyon jó partner. Az nézze meg, akit érdekel, hogyan lesz a segítségnyújtásból bosszúhadjárat. Vagy aki arra kíváncsi, miért ez a címe.
Ha van kedved hozzá, te tedd fel az utolsó kérdést és várom rá a válaszodat is…
A kérdésem az, hogy mi érdekel mostanában… A válaszom pedig az, hogy mindig mindenben a szenvedély érdekel. Méltatlanul egy síkban tartott fogalom. Az élet, a létezésünk számos területén jelen lehet, de unikálisan kevesen élnek vele. Ez érdekel, Ezt keresem és a hiánya mérhetetlenül lelomboz.
( – odorik -)
