Pandémia. Home office negyven négyzetméteren – háromból ketten. A harmadik meg éjjel-nappal dolgozik, hozza a híreket, ki lett fertőzött, ki halt meg a kollégái közül, melyik emeletet zárták le aznap a vírus miatt. Mi itthon aggódunk a családért, őérte, egymásért, barátainkért. Néha kimozdulunk. Los Kukeles-be a szeméttel. Vagy a boltba. Nincs vécépapír, liszt, olaj, élesztő se.
A helyzet javul később. Már dolgozhatunk. És mások is. Az ingyenes parkolás maradt, hát boldog-boldogtalan a fővárosba jön. Szinte magam előtt látom: „Anyjuk, csomagolj maszkot, viszem a pulyákat a foci Eb-re! Pesten nem fertőz ez a nátha.” Az ember még visszanyúl a pörge kalapjáért, és fejébe csapja. „Kaját nem viszünk – szól vissza –, eszünk a Donaldnál. Neked meg majd hozunk plázafiát.”
Ahogy a párom mondaná: „A krumpli meg szopik! Még hogy a háború miatt lesz éhínség! Francokat! Az összes paraszt itt plázázik. Szívjuk a kipufogógázt, kerülgetjük a tömeget. Átadjuk a helyet a villamoson és a bolti sorban az öregnek, gyerekesnek, vonathoz sietőnek. Kivárjuk a gyógyszertár előtt, míg a szocmunkás bevásárolja az idősotthon lakóinak a heti szükségletet. Mi bírjuk, így ötven és hetven között a túlórát, csomagot, bűzt. Időnk is van, hisz este végeztünk, ráérünk hajnalig.
Döntünk: veszünk egy kis házat vidéken. Az Alföldön, ha már ott születtem, ott él az anyám és a gyerekeim. A közelükben, hogy gyakrabban láthassuk őket, de ne legyünk terhükre. Ha még egy hullám lesz, majd itt vészeljük át. Jó levegő, csend, béke. Addig hétvégente a vidékiek Pesten és Budán kimulatják magukat.
Az udvari budi derogál, vizes lesz a lábam a hajnali, harmatos füvön. Építkezünk. vécé, fürdőszoba, konyha kialakítása. Ablakokat cserélünk. Kulcs a mestereknél, mi csak néhány órára tudunk benézni, hogy haladnak. Lassan. Aztán ajtó kerül a házra. Ott maradhatunk egy-egy éjszakára is. Szombaton délben érkezünk. Kihordjuk a sittet, felmosunk, és letesszük a matracot a romok között. Boldogok vagyunk. Madárfütty, birkabégetés, tücskök. A macskabagolynak üzengetünk a teraszról Google-val. Jó a fordító program! Közelebb jön, válaszol.
Kevés az időnk, vasárnap délután haza kell mennünk. Nincsenek szerszámaink. Felfogadunk egy helybélit az apró udvar helyreállítására. A párom nem alkudozik, viszont előre fizet. „Pesti ember nem ityifityi!” A következő hétvégén semmi változás. Meg utána se. Vagyis de! Eltűnt néhány apróság a teraszról. És egyre nagyobb a gaz. A párom ordít, hogy agyonveri Mekk Eleket. Visszatartom. „Hagyd, majd hívunk mást. És nem fizetünk ezután előre.” Hívjuk a másik szomszédot. Hatezerért lenyírja a gyomot. Két hét múlva is jön a cuccal, de már nem kérjük a segítségét. Elköltöttük a pénzünket, ásóra, kapára, gereblyére. Meg horolóra – legalább a párom is megtudja, mi az! Tarackot írtunk.
Traktorost hívunk szántani. A szomszéd telek felét is, hogy ne terjedjen át a gaz a miénkre. A majd’ háromezer négyzetméterhez kevés az ásó meg az erőnk. A kedvünk is! Az udvar mögötti résszel így sem boldogulunk. Két éve szedjük az építési törmeléket. A földszerető, okos paraszt, akitől a telket vettük, mindent oda hordott. Meg a környékbeliek is a rossz hűtőt, szétszedett mosógépet, televíziót, megunt kutyaházat. Elvitetjük. Van még tégla, cserép, üveg. Ami nem fért a földbe, az rajta. Kupacokban. A vidéki élet olyan, mint a mesében. Az üveghegyen is túl… Az egyiken teljesen, azt már elvitettük. A másik üveghegy pont megtöltött egy nagy kukát. A harmadik még ott virít az akáccsemeték árnyékában. Gondolom, itt korábban egy egész üvegpalota állt. Vagy ez volt a falu szeméttelepe. Esetleg a homok kisült.
A polgárőrrel beszélgetünk. „Ássátok el” – mondja. Itt ez a szokás. Bár a felszálló szagokból ítélve van, aki inkább elégeti, amit lehet. Képtelenek vagyunk alkalmazkodni. A bűzt tűrjük, de mi inkább gyűjtjük a szemetet. Az üveg és a tégla amúgy sem ég el. Elásni se akarjuk. Hülye pestiek vagyunk, ha nem is „sötétzöldek”. De legalább csönd van. Meg tücskök. Jó levegő is. Általában.
Ássuk az akácokat. Már van hol fürödni utána, és aludni is. Kertet tervezünk. Tom novellákat ír a szaletli árnyékban majd, én inkább verseket. Nem „budiverseket” kecskerímekkel, hanem igazit. Majd lesz időnk, és lesz hozzá ihletünk is. Mert jó a levegő, ha a szomszéd nem éget szemetet. Mert csönd van. Ha nem szól teljes hangerővel valahonnan a cigányzene és a lakodalmas rock. Széthasad a dobhártyánk. Pesten, a lakótelepen megvernének érte. Itt tűrni illenék, hisz ez a szokás. A helyi lakosok kiváltsága. Akik nem „gyüttmentek” Pestről, azok azt csinálnak, amit akarnak. Hiába no, biztosan nem jutott még el a híre a vezeték nélküli fülhallgatónak vidékre! Nem tudunk alkalmazkodni, a párom szóvá teszi a lármát. A jó szomszédi viszonynak vége. A „betolakodók” milyen jogon akarnak békében élni?
A vidéki Budapestre jön dolgozni, vásárolni, szórakozni. Azok, akik csinosba öltözve nagyritkán feljutottak a fővárosba, akkortájt még csillogó szemmel nézték a 6-os villamost, megtörölték a lábukat, mielőtt belépetek a plázába, most mind itt van. Ide pöfögi a szén-monoxidot, maga mellé teszi a csomagját a BKV-n, hömpölyög az utcán. És ha vidéken összefutsz vele, nem érti, mit keresel ott.
„Menekülök, b… meg! Előletek!”
