Ez a naplórészlet rendhagyó lesz, még akkor is, ha egyébként sincs túl erős koncepciója a rovatom tartalmának. Általában írom, amit diktál az aktualitás bennem vagy a külvilágban. S bár a cím az, hogy egy szocmunkás naplója, hála a főszerkesztői rugalmasságnak, nem minden esetben hozok a hivatásommal szorosan összecsengő témát, hiszen egyben anya, meg nő, meg az ország polgára, lakosa vagyok, meg kicsit zsidó, meg kicsit keresztény, meg életközepi válságban tengődő. Ezekből a szerepekből (meg még pár színből) állok össze. S hogy mi ezek között a testemen és a lelkemen kívül a közös? Dés László.
Amikor megtudtam, hogy a mostani szám főszereplője ő lesz, azonnal tudtam, hogy az én rovatomé is. Már-már hencegni szoktam azzal, hogy én nem vagyok rajongó alkat, felőlem aztán az Atyaúristen is állhat előttem a közértben, én ugyan nem emelnék kalapot és (ár)sapkát, kivéve, ha a Dés László állna ott, mert akkor tuti leejteném az akciós cuccot és csak bámulnék, mint egy hülye. Vagy mint egy ember, aki előtt ott áll az egész élete vezérfonala. Mert persze, kellenek azok a szövegek, a Bereményik, Müller Péter Sziámik, Grecsó Krisztiánok, Geszti Péterek, akik szóról-szóra megírják az élethelyzetet amiben vagyok, de kell a zene (a zene az kell) is, hajjajj de kell, amitől beleolvadhatok és hagyom, hogy vigyen a nevetés vagy a sírás felé.
Kicsi gyerek voltam még, amikor a tengernyi Cseh Tamás mellé anyám megvette a színészlemezeket és a Trio Stendhal-t és ronggyá hallgattuk őket. Játszottam el suli lépcsőn Básti Julit és énekeltem, hogy „minden utcasarkon, csak terólad hallok” bár fogalmam sem volt, miről énekelek – akkor még. Hallgattam zokogva szakítás után a Nagy utazást és a Hosszú menetet, nyugodtam meg a Szép mesék, rossz mesékre, énekeltem végig a fiamnak A dzsungel könyvét, karaokeztam részegen Jazz +Az-t (is), dajkáltam mentőt várva traumatizált és a pszichózistól öntudatlan fiatal lányt – és hogy megnyugodjon, dúdoltam a fülébe, hogy „Gyere, most keresek szavakat, jeleket”. Tettem be tavaly április elején a Szél sodorta el című dalt, a választások után. Dés László mindig, mindenhol ott van velem és tudom, hogy vele formát nyer a bennem lappangó érzés, hogy valamelyik dalában ott lesz a válasz a kérdésemre.
Ha úgy tetszik, az egész életem meg van írva a Dés dalokban. A tracklist elég jó, bár bízom benne, hogy azért most már jön, hogy „ragyognak a fák, a fák és az Andrássy út” vagy az, hogy „Ma úgy vagyok, hogy jól vagyok”
De egy biztos. Nem mindig hijjdejó ez az élet, viszont gyönyörű a zenéje.
Köszönöm Dés László!
Nuszer Mirjam
