Gyerekként sosem éltem lakótelepen. Szombathelyen van több is és ott élő barátom is volt (a „Derkóról” és Joskar-Oláról jöttek), de én magam társasházban éltem. Tetőtéri lakás, a szomszéd Feri szerelmes volt belém, a bátyja meg énekelte, hogy „anyám, ha szeretsz egy kicsit, vegyél egy zongorát”. Az eredeti szövegben csónakot kér az anyjától az énekes, de utaltak arra, hogy zeneisként kellett hangszert is tanulni és én zongoráztam. Mentségül, nem sokat zavartam a lakóközösség nyugalmát a játékommal. Nem is lettem zenész…
Nem úgy a fiam, ugye. Brácsás, gyakorol is sokat, de ebből konfliktusunk sosem volt, az alattunk lakó hölgy egy tünemény, a többi meg szerintem nem tudja, honnan ered az etűdözés naponta. Meg aztán, hétközben a suliban gyakorol, hétvégén meg sokszor hangosabbak a fúró emberek, akik megemésztve a svéd húsgolyót, felfúrják az új hemnest. Elvagyunk itt tehát, felnőtt létem otthonában, ami immár panel, tizedik ráadásul, mert ami kimaradt addigi életemből, azt szeretem nagykanállal pótolni. A kilátás pazar, a belátás meg ha van, rémísztő, mert mégiscsak ritka, hogy a tizediken bebámulnak az ablakon ؘ– megtörtént, háromszor is, azóta tudom, hogy pánikhelyzetben idióta mosollyal integetek idegeneknek. Megnyugtat és valahogy biztonságérzetet ad a rántott hús illata, nyáron lecsóban úszik 10 emelet, keveredik a forró beton és a lift szagával. Életszagú, tényleg. És én voltam a fiatalasszony. Én is főztem lecsót és sütöttem rántott húst, de valahogy fejben mégis ahhoz kötöttem, hogy ezt valódi asszonyok főzik valódi férjüknek, legyintenek rá, ha megkérdi a rég nem látott szomszéd, hogy hogy vannak, betegségeket sorolnak és neveket a múltból, olyan időkből, amikor én még azt sem tudtam, hogy ez az utca létezik, nemhogy a ház, ahol élünk. Mindig érdeklődnek, hogy van a kisfiam (jaj, láttam, hát az a legény mekkorát nőtt!), felemlegetik, hogy nemrég még babakocsiban toltam. A lakógyűlésen összevesznek, de aztán a padon kibékülnek és szidják a közértet, majd kávét visznek a zöldségesnek. A patikust név szerint szólítják.
Lassan, alattomosan lettem majdhogynem rangidős. Vártuk a liftet, egy lakótárs és én, majd bejött egy tényleg fiatalasszony, babakocsival. Váltottunk pár szót, mosolyogtam, az enyém épp érettségizett. Aztán bejött egy férfi, őt kérdezte a másik szomszéd, hogy jól vannak-e. Nem. – ezt válaszolta – A feleségem a végét járja. Álltam a ház életének metszéspontján, a babakocsis fiatalasszony és a haldokló feleség párja között, és rájöttem, hogy megérett az idő:
Eztán nekem kell mondani, hogy de megnőtt ez a legény, tőlem kell jönni a megnyugtató lecsóillatnak, én fogok rácsodálkozni, hogy jaj, hát emlékszem, amikor ideköltöztek, még tolta a babakocsit… és meg kell kérdeznem a patikus nevét is, meg hogy hány cukorral issza a zöldséges a kávét.
Nincs bajom a korommal, sosem volt. Őszintén. A mostanit is szeretem. És nem irigylem a fiatalabbakat. De azért ma zongoráztam kicsit. Még most sem tudok. És főztem lecsót, meg sülthúst is, mert a Ferike anyukája mindig azt sütött, jó fokhagymásan.
Fő(tt) a biztonság.
szeretettel,
Nuszer Mirjam