Ha nem is 150 éve, de jó rég, tán 5 éves koromban jelentettem ki először, hogy márpedig én Budapesten
fogok élni. Szombathelyen hangzott el a mondat, én már arrafelé születtem – azért arrafelé, mert amúgy
Zalaegerszegen, de az Őrségben éltünk és aztán Keszthelyen, aztán Szombathelyen, szóval ez hosszú
lenne meg talán nem is olyan izgi-ám a családom jó része eredetileg budapesti. Az Eszter utcai villa a
történelem zsákmánya lett, nagyapa egyszer lefényképezte, hol kellett leadni a rádiókat a zsidóknak,
valahol megvan a kép, aztán el is mentünk a villához, mutatta, melyik volt a szobája ablaka régen.
Dédanyám végül társbérletben élt, németórákat tartott halkan az ötödik kerületi szobában és fülessel
nézte a tv-t, mert a szomszéd szobában mogorva család lakott. Nagyapám meg úgy került az Őrségbe,
olvasta az orvosi hetilapot és kiszólt a nagyanyámnak, hogy Klári, akarsz vend parasztasszony lenni?
Akart. Így kerültek Vas megyébe, de anyám még itt született Pesten. (És aztán nagyapám visszajött
egyébként nagyanyám halála után,)
És akkor én kijelentettem, hogy Budapesten fogok élni. Jöttünk sokat, hát volt itt rokonság és éreztem,
hogy ez szerelem. Ritkán váltom valóra az álmaimat, ez is egy álmom, hogy valóra váltsam őket, de ez
sikerült. 26 éve itt vagyok. Nem ment simán, nem ám! Mint ahogy a szerelmeknél lenni szokott, itt is
lakva ismertük meg egymást. Láttam a rossz oldalait és akkor hazafutottam persze, hogy aztán
sóvárogva és az újrakezdés ígéretével cuccoljak vissza. Óbudán élek, város a városban. Imádom az
Oktogont, az Andrássy utat, a nyóckert, ahol éveken át dolgoztam. Nyilván szocmunkásként – erről talán
már írtam is – speciális koordinátákkal dolgozunk néha. A Boráros tér nekem az „ahol a T. aludt a
fülkéknél”. A Zrínyi-Október 6. utca sarki rendőrszobor már mindig azt fogja eszembe juttatni, amikor
bejelentést kaptunk rá a krízisautóval. Nehezen jöttünk rá, miután átfésültük a környéket, hogy valószínű
az akkor maszkot viselő (covid volt) szobor lehet a fagyoskodó alak.
26 év alatt sok mindenhez kötődik már emlék. Olyanok vagyunk mi Budapesttel, mint egy házasság. A
fiam már itt született, összeköt minket ez is. Meg aztán, többet éltem már vele, mint nélküle. Néha el
akarom hagyni, vagy csak szeretőt tartani, például egy vidéki ház is nagy álmom de nem adnám
semmiért az ittlétet. Tudom gyönyörűnek látni és tudom szégyellni mások előtt. Közös a baráti körünk és
azonos az ízlésünk. Hasonlóak a nézeteink, amikor Budapest választ mindig rájövök, hogy én is jól
választottam. Néha ridegnek és idegennek látom és azt érzem, hogy az életben nem fogok rajta
kiigazodni. Aztán ha lelépek innen, alig várom, hogy visszatérhessek, mert őt ismerem a legjobban. Mert
mi is egyesültünk 26 éve.
Drága Budapest, most sem döntenék máshogy. Mi aztán tényleg jóban-rosszban.
Szeretlek. Isten éltessen!
Nuszer Mirjam