utak lépnek s jönnek visszafele mind
így érkezik szemünkbe költözik
egyre csak jönnek arcunkba néznek
talpunk alatt gyűrött ismerős ismeretlen utak
eltapossák az ösvényeinket
mert félünk szeretni – ennyi az egész
por vagyunk valami igen ősi
jobban kellene tisztelni bennünk az életet
habzó szájú mélységeben
a csupa üresség száján a lég ki és bejár
templomok bejárata omladozik
emberben az ember ember ellen perel
sarokba bújt hamis istenek
gyönyörű hús-képmások felett marakodunk
oldalági kórban szenved a kegyelem
hol van már a fent meg a lent kérdezem
rozsda marta szép üzenet a szerelmek tüze
félig vadon miként az ünnepek
képzelt árnyak között ülök – te meg én
szélben sodródó falevél vagyunk –
madárfészek álom
lakóimat megölték
és megettem ami ehető volt –
ki kéne betűzzem az összes virágnyelvet
kő a kőhöz kötött babonák ellen
szájamból hull
esik alá a földszagú göröngy
koporsók tetején kopogó szellem lelkiismeret
súlyos léptekkel közeleg ami rég ismeretlen
döng hallom egyre dönget a rög
szavak és szavak között esdekelsz
bocsásd meg az égnek én-emlékem
a vihar előtti csöndet –
szájam visszabeszél
