768. szám blog Mirjam

Egy szocmunkás naplója: Az ügynEk halála

Szerző:

Régi nagy félelmem, bár amúgy most, hogy legutóbb eldicsekedtem, tulajdonképpen én aztán nem fogok fogadkozni semmit, épp azt fogadtam meg, hogy nem fogok félni, de hogy be is fejezzem a mondatot: szóval, kétségbe ejtenek azok a helyzetek, amikre zéró ráhatásom, de az ügy maga hatással van rám. Lehet ez egy neonnal villogó jó megoldás mondjuk, amit én kívülálló szocmunkásként látok, de a kliens az Istennek nem akarja/tudja látni vagy még nem tart ott. Vagy egy magánéletbeli érzelmi helyzet. Vagy a hatalmasok eszmecseréi és döntései. A sor végtelen. A másik emberségemet megpróbáló helyzet, amikor várok. És várok. És várok.

Régi szerelmem változó kedvű volt finoman szólva. Betűről-betűre ismerem a helyzetet, amikor a telefont a kezemben tartva írok valami tesztmondatot neki, igazából halaszthatatlannak tűnő információba csomagolt vergődés ez az életért, és a válaszból felsejlik előttem a hogyan továbbom. Hogy aznap sütni fog-e nap, vagy keresztben jégeső, ahogy Bereményi-Cseh-Másik megírta és énekelte. És telnek a percek, közben elvileg megy az élet, én teszem azt dolgozom, kiosztok pár vacsorát, elindítom két ember mosását, közben a telefonra sandítok ezerszer, aztán ha jön válasz, akkor hirtelen sürgős dolgom támad, amitől nem tudom megnézni, persze azt is tudom, hogy húzom az időt tök feleslegesen, hát előbb-utóbb szembesülni kell. Ha jön válasz. Ha nem jön, akkor ez tetszés és idegrendszer-erősség szerint húzható az idők végezetéig vagy a következő általam generált üzenetig mondjuk három nap múlva, hogy a: „Figyi, biztos dolgod volt és nem értél rá, de csak tudni szeretném, hogy..”, vagy b: „Hát mi a fenét képzelsz”, stb. (ezt nem pont ezekkel a szavakkal, csak nem akarok káromkodni állandóan)

Fiús anyaként (biztos a lányos anyák is tudják, de én fiús anya vagyok), akinek a gyermeke ráadásul szerelmes, szintén gyakorlott telefonbámuló vagyok, hol a kurva kölke, írjon már, vegye fel. Mit szépítsem, az életem egy végtelenített, csehovi várakozás, ahol kiszolgáltatva az elemeknek várom, hogy eljussak Moszkvába (na azt pont nem) arcomon szomorú mosollyal, néha legördülő könnycseppel ésatöbbi, ésatöbbi. És azt hittem, én már ebben a kategóriában mindent láttam, sőt mindent éreztem, sejtjeim kívülről fújják az idegtépő, tehetetlen várás összes fortélyos dolgát, teszik a dolgukat rutinnal.

De nem. Ezek kérem mind lófaszok (csak kimondtam) voltak világom ünnepek táján megismert új ura mellett, akit úgy hívnak:

A FUTÁR.


U.I.: Nem halt meg az ügy végül, megérkezett minden, megfogyva – ami az idegi állóképességemet illeti – bár, de törve nem, ami plusz szerencse.

Szeretettel,
Nuszer Mirjam

Kapcsolódó írások