Vasárnap volt. B. újra a szokásos hajnali tortúráján esett át ideiglenes lakhelyén, a nyomorúságos munkásszállón. Hajnali 4 óra körül újra és újra valami makacs, kérlelhetetlen és kegyetlen erő pattintotta fel a szemeit, és lökte is ki az ágyból pár percnyi ideges forgolódás után. B. már töltötte is tele műanyag poharát instant kávéval, remegő kézzel, majd letöltött két cigit, és osont is ki a konyhába forró vízért, majd a belső udvarra szokásos reggeli rituáléját elvégezni, vagyis inkább ráhangolni magát a reménytelenül elébe terebélyesedő és fenyegető nap túlélésére. Az alig elkezdődött nap már ilyenkor elviselhetetlen súllyal nehezedett rá, hogy először is meddig bírja a szobában kattogást, mikor hajtja ki a kényszer a trafikhoz energiaitalozni, majd a közeli pékséghez, enyhíteni a gyomrát mardosó éhségen, aztán a villamosmegállóhoz, hogy nyakába vegye – dehogy a várost, csak – az egyre szűkülő bolyongási territóriumait, amiket burjánzó őrülete, paranoid kényszerképzetei és a legutóbbi ámokfutása következményei eléggé bekorlátoztak: a kerületet, ahol éppen dekkolt, ahol leginkább az olcsó kínai büféket, a vietnami boltokat és az albán pékségeket kedvelte, a flegma trafikos lányokat nem, akik sokszor fintorogva, utálkozva vették el tőle a pénzt, amikor a legolcsóbb szivarkát kérte. Néha még Chinatownba is elmerészkedett darált hússal töltött sült gombócot enni (ez volt neki akkor az „urizálás”), de ezenkívül nagyjából csak az általa mahallénak hívott nyolckerben kolbászolt, amit korábbról már jól ismert és bebolyongott (inspirálta is őt a környék az írásban, a boldogabb, nyugodtabb időszakában). De ezekben a kiszolgáltatott és kétségbeesett hetekben már a mahallénak is inkább a kínai piac felé eső peremvidékére szorult, ami az addig nem tapasztalt, vad és ellenséges, már-már kegyetlen arcát is megmutatta neki, mintha nem is az a kerület lenne, ahol azelőtt bő három évig lakott.
B. idegesen kávézott a belső udvaron, már azon alkudozott magával, hogy mikor dönti magába a második, méregerős kevert adagot, amikor valami furcsa és követelőző igény fogalmazódott meg a fejében – vagy inkább sugallat, hogy ma valami mást kéne csinálni, legfőképpen segítséget kérni, mert már nagyon nem bírja sokáig azt a szorító felállást, amiben őrlődött egy jó ideje. Anyagilag is be volt korlátozva, hogy a munkásszálló díját ki tudja matekozni magának, kellett a sok kávé és energiaital tankolásnak és üzemanyagnak az űzött bolyongáshoz, kétségbeejtő hajszoltsághoz az amúgy is egyre zordabbnak és fenyegetőbbnek tűnő környéken, ráadásul a novemberi hidegben, ami abban az évben különösen fagyosnak és sötétnek tűnt – így szerencsésebb esetben jó, ha egy gyrost vagy egy olcsó menüt meg tudott enni. Szóval ez már így nagyon nem volt életnek nevezhető, segítséget kéne kérni, emberek közé kéne menni, fogalmazódott meg az igény legbelül, valahogy megtalálni ennek az amúgy is gyenge és tovább forgácsolt szociális hálónak a maradványait… A baj csak az volt, hogy nagyjából, vagy elsőre csak egyházi-vallási vonalon jöttek az opciók, és hát akkor B. már vagy 6 éve muszlim volt, bódult renegát egy olyan országban, ahol minimális volt a hittestvérei száma. Két fontos vonalat már ellőtt, meg amúgy sem volt mersze segítséget kérni akkoriban, főleg miután totál részegen megbotránkoztató hülyeségeket is posztolt ki vallási témában, amit hiába törölt még az archívumból is, jó pár tesó eltűnt utána az ismerősei közül a Facebookon. Így hát elkerülő üzemmódban volt, bujkálva Allah haragja elől, aki szigorú tud lenni a számonkérésben, ahogy az több helyen is írva vagyon. Nyilván az irgalma is végtelen szinte, de azt nem bocsátja meg a legtöbb hittudós szerint, ha mást társítanak hozzá, máshoz imádkoznak helyette, és hát Ő nagyon nem szereti a hálátlan árulókat – ezek a dolgok nagyon B. agyába égtek. Zakátot egyszer már kértek neki, mikor az addiktológián volt, de B. akkorra már szégyellt volna bármely hittestvérének is a nyomorával előállni, meg egyáltalán, felvállalni azt, amiben van…
Na de akkor mi is legyen? Golgota, HGY alapértelmezetten off, ahogy a pentacostal church is, a Temegéntől úgy vált el, hogy Ahmed bácsi nem engedi, hogy közmunkán kívül is oda járjon, pedig ott jó szívvel látták volna, talán akkor JW (???)… Hmmm, hát ők nem utálnak minket, ahogy olvastam a véleményüket rólunk, meg ők szigorúan véve nem is keresztények, nem imádkoznak Jézushoz. Jaaa, hogy ott nem lehet cigizni, meg hát… Neeem, nem kéne az oroszlán bajuszát cibálni, meg ugye, ha velük vagy közöttük vagy, akkor közéjük is tartozol, jöttek a jól ismert mondatok, meg hogy nincs visszaút. De hogy itt kőkemény kényszerhelyzet van, szinte élet kérdése a dolog, tényleg kéne egy nagy levegőt venni, és bemenni, vagy odamenni, mert egyszerűen muszáj, nem bírja, néha már van, hogy éhezik, a falat kaparja az idegtől, az őrület és a kétségbeesés cibálja az idegeit… Meg nem fog semmi olyan dolgot csinálni, nem veszik, nem hagyja magát semmi olyanra rávenni, ami a hitehagyás gyanújának az árnyékét is vonná rá… De úgy kéne egyszerűen pár emberi gesztus, figyelmesség, biztató szó…
B. a közelmúltban lerótt keserű köreiben egy idő után útba ejtette a Dobozi utcát is a mahalléban, csak már nem az amúgy, az olyan időkben sem túl szimpatikus szír mecsetet, hanem egy önmeghatározásuk szerint evangéliumi (Indzsíl!) keresztény alapokon álló szociálisan érzékeny szervezet férfiaknak fenntartott objektumát, ahová egyszer még ételosztásra is behívták, olyan ágrólszakadtan, nyomorultul bolyongott éppen azon a környéken. Maga az az ételosztás is megérne egy külön bejegyzést, de ott B. mélységesen elkeseredett és elszégyellte magát, hogy már olyan bugyrokba sikerült alászállnia, ahonnan nincs visszaút. A még nála is lerongyoltabb, ápolatlanabb ételre várakozók csak gyanakvóan méregették, pusmorogtak róla, amiből B. csak azt a szófoszlányt csípte el, hogy zsidó (nyilván szakálla méretéből következtetve), aztán mikor megindult a sor az ebédlő felé, hosszú, elnyűtt fekete kabátjára hangosan csak azt a megjegyzést tették, hogy „Biztos ez a kaftánja!”.
Szóval ezen az összepiszkított, nyomorúságos és reménytelenül magára hagyottnak tűnő utcán egy ideje már rendszeresen elment, vagy vánszorgott, vagy sietett, de egyre csak a szemébe ötlött, hogy itt heti kétszer istentisztelet van, meg anno egy sorstársa a szomszédos szállóra menekült a rehab szigora elől. El kéne menni oda, alkalomra, az úgyis eldugott, nem feltűnő, hátha még több infót gyűjthet az ottani ellátórendszerben rejlő lehetőségekről, aztán lehet inkább be kéne menekülni idem egy tizenkét ágyas hálóterembe az elől a dermesztő magány és őrület elől, ami B.-t a Cserkesz utcai szállón fojtogatta. Ott nem kéne riadtan és leszegett fejjel kerülgetnie a tagbaszakadt építőipari munkásokat, megúszná a Kakaóssal való egyre drágább és kellemetlenebb találkozásokat, szóval inkább ott kéne kibekkelni valahogy, amíg be nem veszik egy kórházba vagy kezelőintézetbe, mert B. ekkor már sejtette, hogy innen önerőből vagy járóbeteg módon nem fog tudni felállni.
Végül hát lemeccselte magában, hogy elmerészkedik oda EGY, csupán EGYETLEN alkalomra, valahogy végigüli, és talán majd jön valami segítség vagy kulcsinger.
B. már vagy fél órával az alkalom kezdete előtt ott toporgott a bejáratnál, idegesen szívta a cigarettáját – a szomszédos szálló portása már gyanakodva kezdte nézegetni, hogy ki is ő, mit is akar itt. Aztán mikor elkezdett az a pár ember is gyülekezni, akik már az alkalomra érkeztek, B. hirtelen eliszkolt volna onnan, ááá, mégsem, ez tiszta gáz, felejtős, ide bemenni, beszélni magamról…
Végül mégis, amikor megjelent egy bátortalan, hozzá hasonlóan ágrólszakadt figura is a bejáratnál, B. kissé felbátorodott, vett egy nagyon mély levegőt, és végül bemerészkedett. Ahogy belépett, valami forralt borhoz hasonló émelyítő szag csapta meg az orrát, és persze minden szempár rá szegeződött. Fordult is volna ki egyből, de az roppant kellemetlen lett volna. Így jobb híján besomfordált, keresett magának egy félreeső széket, ráterítette a kabátját, leült, de úgy, hogy szinte belekapaszkodott a székbe, aztán a combjai alá csúsztatta a tenyereit, úgy, ahogy a terápiás körben szokta. Ekkor hirtelen kinyílt egy ajtó, és a szószék, valamint a zenekarnak való tér mögötti helyiségből hirtelen előlépett két idős, egyenruhás forma férfi. B. rendesen beijedt ettől a nem túl bizalomgerjesztő látványtól. Amúgy sem gerjedt az egyenruhákra, és nem volt menekvés, az egyik férfi egyből kiszúrta őt, és odament lekermizni, hogy kicsoda ő, honnan és hogyan talált ide, esetleg a szomszédból? (Bassza meg, hogyan nézhetek ki, futott le B.-ben. Bár az egy ideje tartó önutálata és meghasonlottsága miatt alig-alig nézett tükörbe, azt azért érzékelte, hogy haja megloboncosodott, egyre nagyobb a szakálla. Sőt, ápolatlanságát az addiktológiai gondozó orvosa is szóvá tette a B.-t elutasító papíron, de a villamoson vagy az utcán is egyre gyakrabban szúrós, gyanakvó tekintetekbe ütközött.)
B. persze elkezdett hebegni-habogni, hogy „Ááá nem, meg hogy szenvedélybet…”, és már komorodott is el a katona arca, meg hogy „A rehabon a csoporttársa sattara…”. „Ah, így már értem, nagyon jól tette, hogy eljött!” – mondta az egyenruhás, és hellyel, forró teával kínálta.
Utána kiderült, hogy az őt diszkréten megcápázó férfi fogja tartani az istentiszteletet, meg hogy a másik, még nálánál is öregebb, ijesztő arcú férfinak lesz a katonává avatása. Te jóisten, mibe keveredtem mormogta magában B., ez nem lesz egy óra, meg már akkor úgy tűnt, hogy nagyon elhibázott ötlet volt beülni ide. Az avatási ceremóniának azért az ijesztő és elidegenítő elemeken kívül voltak tanulságos és biztató részei is: hogy mi is az a szervezet, kik és hol alapították, mi a filozófiája, alapszabályai – B. úgy vélte, hogy kissé szektás elemek keveredtek a szociális érzékenység és a társadalmi szerepvállalás amúgy üdvös gondolataival.
A java azonban csak ezután jött, szószékre hívták az avatandó katonát, aki bizonyságot tett, és valamiféle vak hittől vagy fanatizmustól átszellemült, tébolytól sugárzó tekintettel nézett a kisszámú hallgatóságára. Bizonyságtétel, na ez itt a vég, és B.-nek eszébe is jutottak azok a Foundation-beli, nagyon elnyomni, elfeledni próbált vasárnapok: a mániákusnak és megszállottnak érzett, helyenként iszlamofób bizonyságtételekkel, és már a plafonon csattantak az idegei… Az újonc katona ráadásul jól el is húzta a mondandóját, ünnepélyes fogadalmat tett, sőt a szervezet zászlójára is esküt tett, hogy hű katonája lesz a rendszernek, amit jövedelme egy részével támogatni is fog. Szegény faszikám, mire vállalkoztál, gondolta magában B., miközben körülötte a hallgatóságból többen is átszellemült arccal kamerázták az aktust.
Mikor besomfordált ide, még valami potya kajára is számított B. az alkalom végén, de itt már a maradék étvágya is elment, sőt gombóc lett a torkában, amikor lejátszották az irritálóan ismerős, rendkívül nyálas dicséretet az avatandó katona külön és kifejezett kérésére. Ez már kettőből kettő az irritációs faktorokat tekintve, dörmögött B., aztán a levezetésképp elhangzott istentisztelet minden halovány kételyét eloszlatta afelől, hogy neki lenne oda bármilyen visszaútja, ahonnan már évek óta kitért.
Szeretetlakoma helyett úgy suhant ki abból az örökre az agyába égett teremből, hogy a többieknek még elköszönni sem volt idejük tőle. B. próbált keresni egy eldugott helyet a környéken, hogy vizelve könnyítsen magán, de csak egy necces megoldásra futotta, így B.-nek folyamatosan és idegesen nézegetnie kellett vizelés közben, hogy meglátja-e valaki. Aztán annyira gyorsan próbált magán könnyíteni, hogy kínjában és zavarában összefosta magát.
Talán valahol így is kezdődhet nálunk az istenfélelem, vonta le a következtetést B., és igyekezett ezt a napot a lehető legmélyebbre ásni emlékei temetőjében.
2023. október, első díj
