A minap valaki megkért, hogy pörögjek fel a naplómban, mert un engem. Talán nem pontosan ezt mondta, de a jelentése ez volt. Nem bántódtam meg, mindenkinek joga van unni, sőt nem szeretni is, de nekem meg jogom van arról írni, ami épp van. Ha az javarészt egy síkon történik, mert olyan az életem, akkor bármennyire fáj (nekem is, sőt), nem tudok írni fantasztikus kalandokról, bár régi törekvésem, hogy a naplómban őszintén beszámolhassak arról, ahogy gyönyörű férfiak táncolnak nekem a tengerparton, amíg én vékonyan, dúsgazdagon és fiatalon szórakozom épp. Térerő híján ez a beszámoló elmarad egyelőre. De most igazán komoly és húsbavágó témáról szeretnék írni, eddig volt a móka. A kiégésről.
Ez az a dolog, amit még magunk között is csak félve említünk szocmunkás körökben, vagyis persze, mondjuk erre meg arra, hogy ki van égve, mint a szar, de ez velünk ugye sosem történhet meg, mert mi erősek, elhivatottak és sebezhetetlenek vagyunk, meg egyébként is, a szocmunka a mi szupererőnk, kik leszünk mi, ha éppen abban sérülünk, amiben a saját értékünket látjuk? Kicsit úgy van ez, ahogy a többségi társadalom viszonyul a hajléktalansághoz. Eltolom magamtól, mert ha beengedem, rájövök, hogy velem is megtörténhet. Bizony meg. És meg is történik nagyon sokszor.
Sokáig toltam el magamtól én is, az ember nehezen ismeri be, ha egy szerelemben gond adódik, ne adj Isten, elmúlik egy kis időre vagy uram bocsá’ végleg. Az egész identitás veszélybe kerül ilyenkor, viccen kívül. Arra, hogy máshol, mással aztán gyógyultan megint megélhessem a szerelmet – hogy ennél az egyébként találó analógiánál maradjak – gondolni sem tudtam. Én ide szerződtem szeretni. (Ma már tudom, hogy lehet segítséget kérni, sőt fel lehet állni egy időre is és végleg is akár. A világ megmarad és a barátok, család is. Ellenkező esetben nem biztos.) Az első sokk, hogy nem úgy kelek reggel, hogy vidáman tervezem a napot, hanem szorongok magától a naptól, mert dolgozni kell menni, traumatikus volt. Ezerszeres erővel vetettem bele magam ezekbe a napokba, magamnak is bizonyítani akartam, hogy nincs gond. Csak sírtam mindenen. Csak feszült voltam mindentől. Csak itthon üvöltöztem a gyerekkel a semmin, hogy aztán bocsánatot kérjek, hogy nem vele van a baj. Hogy éreztem a lelkifurdalást, mert nem úgy fordultam az emberek felé, ahogy rég. Igyekeztem persze, de nem volt ott a kraft. És kétségbeesetten próbálkoztam visszacsikarni magamba azt a mosolygós energiabombát, ahogy kezdtem anno. A szerelmünk kezdetén. Amikor összejöttünk, a szocmunka meg én.
És aztán jön óhatatlanul a beismerés, ha nem spóroljuk meg önvédelemből az önismeretet – de szép kép, megvédem magam magamtól – akkor elérkezik a gondolat, hogy valami véget ért vagy legalábbis most nem jól van. És a kérdések, hogy hogyan tovább? Ehhez értünk. Ez volt a mi burkunk, a nagy sorsközösségünk, a csak mi értjük kódok és poénok, egy bizarr, megbecsületlen világ őslakosai, ahol persze nem volt kolbászból sosem a szép magas kerítés, de ennek ismerjük minden húgyszagú sarkát. Hogy cserbenhagyom őket. De ha nem lépek, cserbenhagyom magamat. Mert már attól is sírok, ha megszólal a telefon itthon és a kínkeservvel őrzött magánéletem, ami a minimális, de egyetlen tulajdonom, látszólag érintetlenül, az látszik odaveszni. Hogy legalább savanyúság-elrakás közben nem vagyok szociális munkás. Heti 168-ból jó esetben százban lehetek más.
Ismerem ezt az érzést. Ismerem, mert beismertem akkor magamnak, hogy ez van. És vállalom bárki előtt, ahogy egy alkoholista vállalja az AA gyűlésen, hogy ivott, ha azzal segíthet annak, aki úgy véli, nincs gondja a pohárral vagy megveti azt, akinek van.
Mert bizony, mind úgy kezdjük, hogy szerelmesen, szenvedéllyel nyargalunk végig a városon és nekünk süt nap, aztán ha bizonytalanodik a mosoly, mert a túl nagy tűz elemészt, akkor számon kérik rajtunk a jól megszokott lendületet. De ami a legfájóbb, hogy magunktól kérjük a leginkább számon. Segíthet sok minden. Szupervízió, terápia, kicsit kiszállni, kicsit váltani, nagyon kiszállni, nagyon váltani… Esete válogatja. De leginkább az segít, ha megengedjük magunknak, hogy lehetünk törékenyek. Nem úgy, ahogy a cikk elején én, álmaimban karcsún a tengerparton. Hanem belül. Hogy attól nem vagyok kevesebb, ha megengedem, hogy fájjon.
Ha undok önökkel a boltos, mosolytalan tahónak tűnik a kalauz és pokróc a nővér, (direkt nem csak a segítő szakmákat írom, mert bár jellemzőbb ott nyilván, de mindenki, aki emberekkel dolgozik, érintett lehet) nem azt kérem, hogy hagyják, önök sem bokszzsákok. De ha csak néha megfordul az ember fejében, hogy a másik nem így kezdte, nem így tervezte, lehet, hogy belül sír és szorong, már eggyel jobb hely lehet a világ. Mert nagyon súlyos vége is lehet.
Vigyázzunk és figyeljünk egymásra. És magunkra is.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
