Reggel, mikor felkeltem,
még mindent éreztem.
Kellemes szavakat,
bántó mondatokat.
Dühöt és a megbánást,
szerelmet és minden mást.
De amikor a nap felettem volt,
az élet valamiért a földbe tiport.
Hirtelen egyedül kezdtem lenni,
minden kapcsolatom megszűnt létezni.
Bár leltem így is egy jó barátra,
fontossága később lett tudtomra.
De az idő gyorsan telik, hiába,
átestünk késő délutánra.
Már teljesen fel vagyok öltözve,
készen állva a hűvösre,
legalábbis így gondoltam,
miközben mosolyogva néztem a jövőbe.
De az este nem hozhat fényt,
mindent felemészt lassan a sötét.
Habár közel az este, találkoztam olyannal,
aki fényt varázsol, míg be nem köszönt a hajnal.
De az idő gyorsan telik,
az égbolt sötétedik.
Most már egyedül vagyok,
lehet mindig is így voltam.
Habár némi fény pislákol,
beszűrődik az ablakomon az utca fénye,
igazi fényt nem hozhat a tömör sötétségbe.
Hiszen itt az este, a lámpák lassan lekapcsolnak,
végül minden fény kialszik, a város elcsendesedik.
A holnapot már nem várom meg.
Ki tudja, lehet nem is lenne holnap.
Leveszem magamról minden ruhámat,
belefekszem kellemes ágyamba.
Végre nincs rajtam semmi, meztelen vagyok.
Szemem lehunyom, várom az álmot,
hadd jöjjön szememre,
és csak egy gondolat van bennem.
Ha mégis lenne holnap,
talán nem lesz rajtam többé álarc.
március hónap, harmadik díj
