A teremtés pillanatától kezdve
– legyen a teremtő a misztikus Isten,
vagy csak pusztán az evolúció –
elindul minden a változás felé.
Morog, nyüzsög köröttünk a lét:
molekulák
törnek, hasadnak
sejtek
osztódnak, egyesülnek
születnek – élnek – halnak.
A világon nincs megállás
– kusza kérdések azért megmaradnak –
„Szénporos tüdejű barátom,
találtál-e szeretőt magadnak?”
Csak járunk körbe mindannyian,
Pikkelyként ragadnak ránk a gondok,
lehet, nem érzem, meddig szabad
előre-hátra lépnem,
pörölyként csapódnak fejemre
lelketlen dorongok.
Az életnek, a „Nagy Körhintának”
nincs értelme, célja,
– Ha csak nem a l’art pour l’art
létezés maga… –
Tudom, pontosan érzem én,
de azt hittem, téged érdekel,
s megváltod azt, aki énekel.
Azt hittem, végre révbe jut,
aki szívéből, szíved felé nyit kaput.
Álmodtam, s azt hittem, van remény
és már minden rendben van,
Felébredtem, s ott állt előttem
Százszorta tépettebb önmagam.
