Szorít a hirtelen jött magány
A düh ott feszül a szobám falán
A régi képek se adnak vigaszt
A kínzó csend is csak riaszt
Mint sebzett vad, úgy bújtam el
Nyüszítek is, de senki nem felel
A saját hangom lett a társam
Életem során nem ezt vártam
Megkoronázta a sorsot a halál
Nem válogat, mindenkit megtalál
Csontkezével vidáman integet
Elkerülni csak imával lehet
Ezért ülök, és nézem a semmit
A sok híradás is megrendít
De talán a hit még nem halott
És visszajönnek a szép napok
Újra nyílik majd az ajtó a világra
A lélek nem lesz bezárva
A tavasz elsöpri a pokol tüzét
És mi folytatjuk újra a mesét
