Mint a villám
Családi találkozó volt a múlt héten. Minden évben van egy, így nyáron. A legviccesebb ebben az, hogy a például Szombathelyen élő anyukámmal viszonylag gyakran találkozunk, ellenben a szintén itt, Budapesten lakó rokonaimmal – vagy jelentős részükkel – gyakorlatilag kizárólag itt, a családi reunionon látjuk egymást, mert a közel 300 km utazás és a konkrétan kitűzött időpont jobban működik, ünnepélyesebb lesz az egész. Megyünk, boldogan. És fixen. Valamiért a bármikor megtehetjük dolgok ritkán realizálódnak, a 3 km nem legyőzhető, de vonatra pattanni és elutazni Felsőszölnökre, az program. Jó hosszú.
Fene sem érti ezt, de hát a munkahelyről is mindig az késik el, aki a szomszédban lakik, bele lehet kényelmesedni a bármikor összefuthatunk érzésbe is ugyanígy. Aztán persze sosem futunk össze. De legalább ez az évi egy, ez csodás valóban.
Nekem nincs jogosítványom és ha nem történik valami csoda, ebben az életemben már nem is lesz. Az ember legyen tisztában a határaival. Fontos megjegyeznem, hogy kizárólag nagyon jól vezető női ismerőseim vannak, ez most nem egy primitív sztereotípia erősítő cikk. Ez most az én, nem a női nem hiátusairól szól. Foghatnám én ezt most mindenféle dologra és ezeknek a mindenféle dolgoknak lenne is igazsága, de ez nem szokott vígasztalni akkor, amikor az összes végtagomon egyensúlyozom a nagybevásárlásom eredményeit. És hát Felsőszölnökön – ide utazunk ugyanis találkozni – sem vígasztalt, amikor a reggel hetes buszt értelemszerűen nem értük el, a család többi tagja még maradt egy napot, mi meg a következő és egyben aznapi utolsó buszra vártunk, ami 12 óra 50 perckor indult. Az eső zuhogott, a békák imádták, az anyukám sikítozott – retteg a békáktól – én meg újból megfogadtam, hogy a gyereket 3 év múlva beíratom kreszre, az még pont 3 ilyen családi találkozó, de már látni a luxust az út végén. Ásványvíz pack (!) a csomagtartóban, én az anyósülésen pöffeszkedem. Még én, mondjuk szintén olyan 3 évig… Aztán jön egy lány, akinek átadom a helyet, bár az anyósülés név jelentésén azért el fogok gondolkodni. Hm-hm. Jó, nem. Csak épp hogy.
Óvatosan letapogattam, örökölte-e a gyerek a bal-jobb tévesztésemet, (nem) merthogy az is van, kizárólag a politikában tudok különbséget tenni a két oldal között, ez sem hátrány nyilván, de az sem előny, hogy fogalmam sincs merre forduljak, gyalog persze, ha útbaigazítanak. Az égtájakkal sem vagyok kisegítve, megtanultam én az előttem van észak, hátam mögött dél mondókát, épp csak – moha híján – nem tudom viszonyítani semmihez, mondjuk a körúton.
Cserébe mondjuk Angliában ugyanígy nem tudnék vezetni, az is valami, engem ugyan meg nem zavar a jobb meg a bal kormány közti különbség, hangsúlyozom, az autóban. Amúgy sem merek megszólalni idegen nyelven, ahhoz innom kell, hogy legyőzzem a félénkségem, akkor viszont bármilyen nyelven beszélek, de nem vezethetek, ugye. Kérdés, hogy ki érti, amit mondok, bár amikor Jeruzsálemben bag helyett big-et kértem megindultságomban és önbizalmam teljében, hogy ilyen jól kikértem mindent a gyönyörű shawarma árus fiútól, azért elpirultam rendesen. Tehát nem vagyok az a kifejezetten 21. századi ember. Azt már csak félve említem meg, hogy a számítástechnikához is hótt hülye vagyok, bár a cikkleadást gépen eddig még megugrottam.
Vásároltam egy áruházban, közeliben, addig is, amíg a gyerekem meg nem szerzi a jogsit. A pénztárnál nekitoltam egy asszony lábának a bevásárlókocsit véletlenül, a sűrű elnézést kérések közepette levertem a szalagról a zacskó almát, amit miközben összeszedtem, megint meglöktem a kocsival a hölgyet. A következő bocsánatkérésemet kellő távolságból ejtettem meg. Kedves volt, mondta semmi baj, de nyugtassam meg: ugye nem autóval jöttem ide vásárolni?
Nem.
Önök vigyázzanak Magukra, balesetmentes és gyönyörű napokat!
Nuszer Mirjam Johanna
