halotti beszédet magunk fölött mi még meddig mondunk
feketén ragyogó szemmel a végóránkat fürkészve
hizlalva csak kínzó álmunk táplálva csak kínzó gondunk
hogy észrevétlen szikraként hunyjunk ki mind a tűzvészbe
meddig fogja még a félszünk viaszfehér lelkünk tömni
amitől lassan mindenhol fenyegetettséget látunk
ki tudná a szorongásunk leláncolni és megkötözni
hogy a rossz gondoltunk ne lehessen a porkolábunk
aki szétcsapna most bátran érettünk kemény ököllel
ki úrrá lenne az élőkön és a már félig holtakon
most amikor annyi ember maga alatt földet tördel
remélve hogy túlélőként lesz túl ezen a korszakon
az életét átgondolva és azzal számot vetve
keresve azokat akik életéért jót tehetnek
sebzett állatként megbújva és szűkölve leselkedve
rajta a szorongások és a vastag fekete leplek
ki lenne aki megállna velünk szemben most a sarkán
most amikor véglegesnek tűnik minden örök végzet
most amikor megrettenve bolondként gyengén és balgán
vonszoljuk csak a kínos és a ránk rótt kötelességet
míg minden nappal félrever a volt nyugalmunk harangja
nem tudva hogy ki és miért és azt sem hogy meddig büntet
hogy ki lenne ki hitünkből egy keveset visszaadna
hogy játszani már ne kelljen az utolsó szerepünket
ki lenne ki a félelmünk megtörné és megrabolná
ki az elmúlt hónapokból mindent eltöröl és tüntet
hogy az egyetemes félszünk hamuvá legyen és porrá
hogy álmatlanul ne kelljen fájlalnunk már a lelkünket
elfordulva egymástól a fenyegetővé lett világtól
a kínunkban egymást marva és vádolva és harapva
most amikor mindenki és mindenkit átkoz és vádol
ki lenne aki most bennünk nyugalomként szárnya kapna
aki velünk szembe nézve és aki nyugton átkarol
akivel a megnyugvásunk most újra összedobogna
aki most felébresztené az istent a kripták alól
mielőtt még elnyelne a félelemnek égő pokla
mielőtt még beszűkülne minden tér és kör köröttem
aki halotti beszédet velünk együtt nem mondana
újabb rémségektől nyúzva és a tébollyal ütötten
mielőtt minden leendő eltemetve ránk omlana
