Varangynak furcsa álma támadt. Furcsa, mert nem voltak benne jelen sem Gyurma, sem Radír, de még a Firkász sem. Pedig megszokta, hogy éjszakánként föl-fölböffennek belőle énjei.
– Valami tündért láttam. Kicsi kezei voltak, kicsi lábai. És mindannyian szárnyasak. Annyi szárnyat még nem láttam sosem. Te, Firkász, láttál már szárnyakat?
– Egyszer egyet. Ha az az volt. Kék volt és sárga és rőt, és gyönyörű volt. Röppent a Margit-híd felett. S hullatta tollait. Rőtet, sárgát, kéket.
– De tündért, tündért láttál-e már?
– Azt még nem, csak a szárnyait. Ha ugyan azok voltak.
– Az én tündérem nem röpült. Ahhoz túl sok volt a szárnya. Összeakadtak volna.
– Nem is kell egy tündérnek röpülnie – mélázott el Firkász. – Elég az, ha tündér.
– Na ugye. Én is erre gondoltam. Meg arra, hogy jó, jó, itt van, de mit kezdjek vele?
– Semmit. Mondtam már, elég, ha tündér. Neki az a mestersége.
– Megsimogatni sem lehet? Mert bizony szerettem volna. Mintha kis kérdő- és felkiáltójelek lettek volna az ujjai. És apró ligetecske nőt ott, ahol másnak a haja van. A szemeiben tengerek mélye, de cápák és polipok is.
– Mert neki ez a mestersége. – Újabb mélázás, kissé hosszabb. – Milyen volt a szája?
– Hagyjuk. Keltsük föl a többieket.
– Szeretném tudni. A száj mégis csak a csók és a beszéd eszköze. Fába kell vésni vagy márványból faragni – nem is faragni, belenézni a márványt. Mozgó márványt. Ahogyan nem követheted erei évezredes rezdüléseit. Itt egy mosoly, ott egy durca – mint a karácsonyfa alatt. Az egyik gömbölyű, a másik szögletes, az egyik csomagolt, a másikon csak szalag van, a harmadikon kis kártya, névvel, a negyediken.
– A negyediken szárnyak vannak. Ti miért hevertek még itt? Megyünk tündért látni.
Gyurma és Radír ekkorra már mindent látott. Akkora tündért mint a Parlament, és akkorát is mint hajhagyma a szénakazalban. Tündérlátó idők voltak ezek – ha lehet az időről többes számban beszélni perc alatt. Azután egymásra meredtek. Varangy vállai mellől vagy mögül kis pamacsok mosolyogtak elő. Gyurmának viszketni kezdett a hónalja, s belevirágzott a külvilágba két vajszínű valami. Radír fölemelkedni kezdett. Karjaival úgy evezett, mintha megint a Rábán volna, mínusz tizenhat fokban, hóban, egy szál alsógatyában.
Firkász magába nézett. A zsigereiben látott szárnyakat, kéket, sárgát, rőtet. Elröhögte magát.
– Nekünk már lőttek.
Az ég felől elkezdtek hullani apró kis szárnyas csókok, mosolyok, szájak, lábacskák és kezecskék. De ők négyen fölfele hulltak.
2020. február, harmadik díj
