Barkácsolt stégen ül, átkulcsolva
Felhúzott térdei,
Tábortüzek adnak jeleket túlról:
Nincsenek barátai.
Aztán rágyújt megint, kortyol a sörből
– még valameddig marad –,
Nem vonzza az otthoni lárma, a szomszéd,
A mexikói sorozat.
Gyülekeznek a partokon
Kettesével járó,
Szeretőknek nevezett lények,
És ahogy ilyenkor abszolút megszokott,
A fényekkel helyet cserélnek
Másoknak édes,
Neki savanyú,
Messze űző hangok.
Elindul haza, szúnyogok nyoma
A testén,
Ki-betakarózik, erőltetve az alvást,
Majd csak túljut az estén…
Perzsel a szél a vízpart felől
Másnap zápor hűti a palákat,
Az öregek törnek, a fiatal ágak
Hajolnak.
Látnokként tudja, tízegynéhány év
Távlatából sem szépül magánya,
Tollat ragad, bolondnak öltözik,
Mert nem passzolt más ruhába.
Elfelejt káromkodni, a dühöngést
Álmaiban levezeti,
Kis sámlin tör diót rendelésre,
Ollót és kést fen házról-házra járva.