Gyerekkoromban volt egy könyvem, A mi utcánk volt a címe. A főszereplő kisfiút Gabinak hívták. Eddig abban a hitben voltam, hogy a Gabi lánynév, a szomszéd kislánynak ez volt a neve. Nos, a könyvbéli Gabi egy vasárnap ül a szüleivel a vacsora asztalnál, amikor édesapja felteszi a kérdést: mit láttál az utcán iskolába menet vagy hazafelé? Az elsős Gabi azt válaszolta: semmit.
– Ugyan hagyd már azt a gyereket, mi látnivaló van a mi utcánkban! – mondta édesanyja. Gabi elhatározta, ezentúl figyelni fog és lám, mindenféle dolgok történnek vele, észreveszi a tejcsarnokot, ahol beszédbe elegyedik az eladó nénivel, még egy pohár kakaót is kap tőle. Más alkalommal egy kulcsot talál a járdán, amit visszajuttat tulajdonosának, stb. A következő vasárnapi családi vacsorán édesapja kérdésére csak úgy ömlik belőle a szó.
Szintén gyerekkoromban gyakran hallottam egy slágert, így kezdődött: „A mi utcánk, ó, be szép…” Hát ez a mi utcánkról nem mondható el, legalábbis arra a részére, ahol mi tanyázunk. Ezen a szakaszon csak egy üres épület – egy volt laktanya – sárga falai láthatóak, a másik oldalon egy bezárt élelmiszerüzlet és egy parkolóház van.
De kik azok a „mi”? Vili, Zoli, Misi és én, akiknek ez az utca a lakásuk. A bezárt élelmiszerüzlet előtti járdaszakaszon szoktunk aludni, nappal itt tartjuk a holminkat, szatyrunkat, összehajtogatott takarónkat. Itt parkol egy bevásárlókocsi is, ha éppen nincs szolgálatban. Misi és Zoli hajnalban üres üvegeket, sörös és üdítős dobozokat gyűjtenek, ezeket a kocsiba rámolják, visszaváltják, leadják, ahogy ők mondják, ebből származik jövedelmük. Vili a laktanya épület utáni park hosszabbik kerítésénél egy szupermarkethez közel kéreget. Nagy a forgalom, megtalálja a számítását, akárcsak én, aki a Fedél Nélkül utcalapot árulom a szupermarket bejáratánál.
Hogyan viszonyulnak hozzánk az emberek? Többnyire jóindulatúak, sokan leállnak beszélgetni velünk, érdeklődnek milyen az utcai élet, sajnálkoznak és megnyílik a buksza vagy épp élelmiszert kapunk, vannak, akik ruhát, cipőt, takarót hoznak, hiszen tudják, hogy többnyire ott találnak bennünket, évek óta ez az állandó helyünk. Egyszer kórházban voltam, egy hölgy betelefonált a szerkesztőségbe, hogy mi van velem, már egy hete nem látott.
Vannak, akik beszólnak: „miért nem mégy el dolgozni?” Meg: „ezek terjesztik a betegséget, nem mennek be a szállóra, jobb nekik az utcán!”
Voltunk mi szállón mind a négyen egy szobában, de aztán kitiltottak bennünket. Miért? Természetesen a pia miatt. Nehéz ezt az életet ital nélkül kibírni, bár vannak a hajléktalanok között absztinensek is, de ezek nem az utcán élnek. Nekünk általában napi két-három liter bor a fejadagunk, néhány kisüveg tömény kíséretében.
Én félig kiváltam a csapatból, bementem egy másik szállóra, egészen jó volt, de aztán elkaptam egy csúnya betegséget, visszakerültem az utcára.
Éhezni nem szoktunk, sok mindent kapunk. Konzerveket, kolbászt, sajtot, gyümölcsöt, péksüteményt, kenyeret. Időnként meleg ételt is hoznak nekünk. Tisztálkodás, mosás a hajléktalanok számára létrehozott melegedőkben. Az egyéb szükségleteinket a közeli borozó mosdójában intézzük el.
Érdekesek az éjszakák. Este 8 után többnyire nyugovóra térünk, „megágyazunk”. Aki éhes, eszik még valamit, de inkább inni és dohányozni szoktunk, elalvás előtt még megbeszéljük a nap eseményeit, tervezgetjük a holnapot. A villanyt nem tudjuk eloltani, világítanak az utcai lámpák, elcsitul a forgalom, lassan elalszunk.
Azért éjszaka is történnek dolgok. Nekem például egyszer ellopták a jó minőségű sportcipőmet, de rendes volt a tolvaj, ott hagyott egy mészfoltos, lukas lábbelit, nehogy mezítláb legyek reggel. Vili éjszakára kikészít az ágya mellé egy nagyméretű műanyag poharat, ebbe szokott vizelni. Egyik hajnalban is könnyített magán, mikor végzett, akkor vette észre, hogy valaki elhelyezett az edényben egy ötszázast. Nem kell félteni Vilit, megszárította és kiadta valahol. Előfordul, hogy szendvicset, meleg lecsót hoznak. „Az Úr küldte” – mondják, mi pedig megköszönjük – már aki ébren van. Máskor kék fény villog, egyenruhások szállnak ki a kocsiból, igazoltatás, fenyegetőzés, húzzunk innen, el is megyünk holminkkal együtt, aztán reggel visszajövünk.
Néhány napja láttam, Vili alig tud menni, inkább vonszolja magát.
– Hát veled meg mi történt?
– Fekély van a sarkamon.
– Menj el az orvoshoz, mert ebből nagy baj lehet!
Másnap Zolitól megtudom, elvitte a mentő, az orvosnő szerint súlyos, lehet, hogy amputáció lesz a vége. Vili valószínűleg meghallotta ezt, mert miután bevitték a kórházba, azonnal megszökött. Azóta nem látta senki a mi utcánkban, „otthonában” sem jelentkezett.
Most egy rendházban lakom. Az apácák meggyógyítottak, hamarosan megyek vissza a szállóra, ahonnan eljöttem betegségem miatt. Karácsonyra kaptam tőlük egy sötét öltönyt, hogy ebben ünnepeljek. Nem akartam magammal vinni, hová veszem én ezt fel? Aztán meggondoltam magam, attól tartok, hamarosan szükségem lesz rá.
Megjelent a litera.hu irodalmi portálon
