Meglehet, a feladat nem is volt nehéz…
csak járatlan az elme, ügyetlen a kéz.
Szívalakú szövetből összeölteni,
és a zsákocskát keményre tölteni,
hogy tűpárna legyen, anyámnak ajándék…
de más lett az eredmény, mint volt a szándék.
– Mi ez a vacak? – kérdezte részvétlenül
és máris félrefordult; s én észrevétlenül,
könnyeim lenyelve megfogadtam,
ajándékot néki többé nem viszek…
Boldogan megszegném szavam,
ám mindhiába.
Úgy adódott e szívtelen világba’,
hogy sem virágot, sem ajándékot
e májusi vasárnapon
nem adhatok én már senkinek.
Összeszurkálnám az ujjam szívesen.
Ígérem, nem is káromkodnék!
Csak még egyszer, egyetlen egyszer
kisfúként mellette lehetnék.
Megjelent a szerző Lélek és test című kötetében.
