Egy különös szerelmes dallam motoszkál állandóan a fülemben: „a Donát úton nyílnak már az orgonák”. Párszor meghallgattam kedvesemmel régebben a kazettát, aztán szomorú aktualitása lett, elvesztettem őt, életem legnagyobb szerelmét, faképnél hagyott.
Ki gondolta volna, hogy valamikor minden a múlté lesz, tekintetemmel végigsimítom az olcsó világos bútoraimat, még szegény édesanyámtól kaptam, ő is valakitől, valamilyen pasztell színű furnérból készültek. Persze a magam erejéből még szobabútorom sem lett volna, de mindegyik tele van emlékekkel, ott sorjáznak az elmúlt gyönyörű percei a levegőben, el kellene menekülnöm innen, hogy mindent elfelejtsek. Ki kell mondanom, hogy szép barátom
Jóformán majdnem „éhen halt” mellettem, mert ahhoz túl büszke volt, hogy elfogadjon tőlem bármit is, főleg az utóbbi időben, a zsíros kenyéren kívül.
Az utolsó napon magához vett egy félliteres műanyag üvegben hidegvizet, és aztán kilépett az életemből, mintha sohasem lett volna, másnap megpróbáltam a mentőket hívni, ők biztosan jót derültek rajtam. Nem, most már biztosan tudom, hogy valamelyik budapesti nő felkarolta, hiszen ismerkedni ment ki aznap a Margitszigetre. Csak nekem nem mondta. A „Donát úton nyílnak már az orgonák” ütött szíven megint ez a dallam, persze a május a szerelem hónapja, és én már soha többé nem tudok szeretni. Persze szép barátomat kivéve, aki már nem jön vissza hozzám.
A napokban felhívott, majd fél óra hosszat beszélgettünk, „jól van, köszöni, és mindennap eszik ebédet, reggelit és vacsorát.” Ilyen kézenfekvő okai vannak egy szerelem létének vagy nemlétének.
Talán elmúlik ez a május is, és nem háborgatja szívemet az a különös dallam, „a Donát úton nyílnak már az orgonák”, az idő is lassan eljár majd felettem, újabb májusok jönnek, és én örökre egyedül leszek. Morzsi kutyám észre veszi melankóliámat, érdeklődve figyel, én megvakarom a fejét, és rászólok:
– Na indulás, megyünk sétálni!
Csak az emlékek ne kísértenének. A levegőben ott érzem csókjaink ízét, a napsütés körülburkolja a szobanövényeimet, időnként új levél nő rajtuk, a kaktusz virágot hozott.
A természet nem törődik a bánatokkal, éli a maga életét. …
És ez így van rendjén.
Likes
Nincs hozzászólás