430. szám Riport

Új világok álmodója – interjú Geszti Péterrel

Szerző:

– Kezdhetnénk az elején, mondana valamit gyermekkoráról?
– A gyerekkoromról az jut eszembe, hogy felhőtlen volt, könnyed, és szabad. Ennek köszönhetem a felnőttkori sikereimet is.
– Ön már gyermekként is sikeres volt.
– Én nem tudtam, hogy az siker amiben éldegélek, mint gyerekszínész, meg ismert rajzfilmek magyar hangja. Élveztem azt a fajta kultúrát, amit az akkor jelentett, és lubickoltam abban a népszerűségben, amit az általános iskola és a gimnázium eleje hozott nekem, hiszen én akkor olyan sztárokkal szerepelhettem együtt, akiket az egész ország ismert. A legnagyobb színészekkel, rendezőkkel, írókkal, zeneszerzőkkel találkozhattam. Ez számomra azt a megnyugtató érzést adta, hogy érdekes, színes világban élhetek, amelyben a művészet és a kultúra szabja meg azt, hogy mi az érték.
– Ez mára – finoman fogalmazva – egy kicsit megváltozott. Mára a művészet és kultúra mintha devalválódott volna.
– Ez így általánosan hangzik. Azt gondolom, hogy sokkal anyagelvűbb világ következett el. Mégis, furcsa módon, a rendszerváltás óta a társadalom a mai napig nehezen birkózik meg azzal a következménynyel, amit ez magával hozott. A szabadság elhozta számunkra a jogokat a kötelességek mellett, elhozta számunkra a versenyt, és elhozta számunkra azt az öngondoskodás nevű fogalmat, amit előtte ötven éven keresztül elvettek ettől az országtól, és többek között ezt nyögjük ma is.
– Meg kell tanulni a demokráciát?
– Meg kell tanulni, és sajnos meg kell tanulni ebben a nagyon versenyelvű világban élni, amiben a nagyvilág működik. Magyarország nem így működik jelen pillanatban. Ez az, amit a különböző politikai erők ilyen, vagy olyan módon felhasználnak a politizálásuk során. És ebben az egész nehéz húsz évben, ami mögöttünk van, ebben a kultúra, a művészeti értékek háttérbe szorult az anyagi értékek mellett, mert a mindennapi létért is meg kell küzdeni ma. Amikor az ember azon gondolkodik, hogy miből fogja kifizetni a jövő havi gázszámlát, akkor kevésbé fog eszébe jutni, hogy milyen könyvet olvasson el, vagy milyen színházba menjen el, hiszen színházjegyre sem marad.
– Nagyon elkomolyodtunk. Menjünk vissza egy kicsit. Máig szereti a rajzfilmeket?
– Persze, hogy szeretem! Inkább úgy mondanám, az animációs filmeket.
– Nem csak a Mézga család Aladárjának, hanem például a Jégkorszak Sidjének is a hangját adta.
– Igen, mert furcsa módon rám találnak valahogy ezek a szerepek, meg-meg keresnek olyan szerepekkel, ahol könnyed, humoros, gyors beszédű figurákhoz keresnek magyar hangokat. Ezeket szívesen vállalom el, mert ezek pont abba a gyerekkorba visznek vissza, amelyben oly könnyedén éltem a napfényes ég alatt. Ezek nagyon jó játékok számomra, és már alig várom az időt, amikor a kislányom már lesz annyi idős, hogy meg tudja érteni, hogy aki ott beszél, az az apukája. Másrészt pedig mindig azt szoktam gondolni, hogy az a jó, ha az életedben több ember is lehetsz. Nekem sokszor megadta a sors ezt a lehetőséget, amivel éltem is.
– Mint például a zene.
– Mint például a zene, de ilyen az, hogy az ember hol fesztivált szervez, hol dalszöveget ír, hol musicalt, hol kiállítást szervez. Ezek különböző szerepek, de azonos tőről, azonos ambíciómból fakadnak. Mindenben azt keresem, hogy lehet örömöt adni az embereknek a munkámmal. Rájöttem, hogy vannak bizonyos adottságaim, főleg kommunikációs adottságok ezek, meg szövegírói adottságok, amelyekből fakadóan több műfajban dolgozhatok. Ha úgy tetszik, több hardveren lehet lefuttatni a szoftvert, ami bennem működik.
– Volt a zene, volt a színház, satöbbi… Mindenből egy kicsi. Például a Rapülők vagy a Jazz+Az sikerei csúcsán mondták azt, hogy vége. Miért?
– Több oka van ennek. Az egyik az, hogy engem mindig addig érdekel egy játék, amíg azt szívesen csinálom. Abban a pillanatban, hogy elkezd jobban érdekelni egy másik játék, akkor úgy, mint egy gyerek, ezt félrerakom. Megengedhetem magamnak, hogy játsszak. A felnőttkorban ez a legnagyobb luxus. Hogy azok lehessünk, akik szeretnénk lenni, és ne azok legyünk, amibe belegyömöszöl az életünk. A másik, amiért abbahagytam ezeket a dolgokat, hogy szeretem az újrakezdés energiáit. Abban mindig az van, hogy új világot álmodunk magunknak, és azt együtt hozzuk létre a partnerekkel, társakkal, akikre rátalálok akkor. Álmodni a legjobb. Álmodozni. És amikor ezt az álmot elkezded kifaragni, az nagyon izgalmas. Amikor már kész, akkor úgy vagyok vele, hogy ez nagyon szép álom volt, de bocs, én ezt nem tudom sokáig álmodni már, mert holnap is le kell feküdni aludni, és kell egy új álom.
– Ön az ELTE Tanárképzőn végzett. Tanított valahol?
– A kötelező hospitálásokon csak. Magyar-történelem szakon végeztem. A hospitálások alatt már éreztem, hogy nekem ez kevés lesz, illetve nekem ez sok lesz. Kevés lesz abban az értelemben, hogy én nagyobb térre, nagyobb szabadságra, nagyobb improvizációs lehetőségre számítottam, mint amit a tanári munka akkor ígért. És sok, mert azt gondoltam, tanárnak lenni olyan, mint orvosnak, mentősnek vagy papnak. Az hivatás, nem egy szakma. Vagy van elhivatottság benned, hogy ezt csinálod, vagy ne menj oda. Bennem nem volt elhivatottság.
– Mint mondta, szeret álmodni. Álmodott ön nagyokat és meg is valósította. Például a Nemzeti Vágta, az ARC kiállítás. Honnan jönnek ezek az álmok?
– Mindig máshonnan. Alapvetően onnan jönnek, hogy van bennem egyfajta éhség az életre. Hogy amíg még elég dinamizmust érzek magamban, addig szeretem kipróbálni ezeket a játékokat. Például az ARC kiállításnál az történt, hogy összetalálkoztam két grafikussal, akikkel elkezdtem dolgozni reklámokon, és a beszélgetéseinkből kialakult, hogy kellene csinálni egy kiállítást, ahol az óriásplakátok színvonalán kéne javítani, egy éves seregszemle alkalmával. Az más kérdés, hogy az ARC kiállításról az évek alatt kiderült, a magyar reklámnak ezen köztéri színvonalán nem változtat, de egy ennél sokkal fontosabb szerepet viszont betölt, a civil véleményalkotásnak lett újszerű, érdekes formája. A Nemzeti Vágtát pedig külföldi utazásaim inspirálták. Jártam Toscana egyik legszebb városában, Sienában, ahol évente kétszer rendeznek Palio néven lovasversenyt. Elgondolkodtam azon, hogy mi magyarok is azt mondjuk, lovasnemzet vagyunk. Ott van az ország leghíresebb terén a hét vezér, akik lovakon ülnek. Miért nem kezdünk ezzel valamit? Ami egyszerre ad egy politikamentes identitástudatot, egyszerre lehetne nagy kulturális esemény az ország számára és óriási turisztikai vonzerő a külföld számára. Egyébként látszik, hogy vidéken milyen sokan elkezdtek ezzel foglalkozni. Idén már 12 helyen rendeztek elővágtákat, és jövőre, úgy néz ki, a határon túlon is fognak magyar települések Nemzeti Vágtát rendezni.
– Ön rengeteg díjat kapott. Melyik önnek a legfontosabb?
– Nem foglalkozom sokat a díjakkal. Egy díj volt, ami számomra fontosabb volt, mint a többi, ez a Déri János-díj. Az az arany egyforintos, amit a Déri János Emlékalapítvány kuratóriuma oszt ki minden évben annak, aki több területen is létrehoz valami jelentőset. Ezt azért tartom fontosnak, mert ez nem állami díj, nem szakmai díj, hanem a teljesítménynek, a sokszínűségnek, a gondolkodásnak adományoz díjat. Nekem sokat jelent ez a díj.
– Ön kitüntették a Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével is.
– Kétségtelen, van ilyen is, de díjakkal kapcsolatban mostanában azt szoktam megengedni magamnak, hogy egy dalszerző számára a legfontosabb díj a jogdíj, és ami a legkérdésesebb mostanában, az a nyugdíj.
– Beszéljünk rólunk, hajléktalan emberekről. Ismeri a Fedél Nélkül újságot?
– Hogyne, beadják nekem az autó ablakán. Nem állítom, hogy rendszeres olvasója vagyok, de amikor hozzájutok, akkor belenézek.
– Jövőre hatályba lép a módosított építési törvény, mely lehetőséget ad az önkormányzatoknak büntetni a közterületen alvást, a főpolgármester meghirdette aluljáró-tisztogatási programját. Mi a véleménye ezekről az intézkedésekről?
– Nem ismerem minden részletét az elmúlt pár hónap történéseinek, fél füllel hallottam csak ezekről. Több mindent gondolok róla. Először is azt gondolom, soha, semmilyen körülmények között nem szabad szélsőségekbe esni az életben. A világ nem fekete-fehér, és nem csak abszolút jó és abszolút rossz létezik. Azt gondolom, a hajléktalanság kérdése minden világvárosban nagy probléma, nemcsak Magyarországon. Hogy mondjuk azokon a területeken, ahol nagy turisztikai forgalom várható ebben a városban, ott ne kelljen rendszeresen olyan hajléktalanokkal találkozni, arra azt tudom mondani, elvben értem, miért akarják ezt megszüntetni. Hogy ezt milyen gyakorlati módszerekkel teszik, lényegi kérdés. Azzal a részével, hogy Budapesten ez jobban szabályozva legyen, mint eddig, azzal egyetértek, de ez nem bürokratikus szabályozást jelentene az én esetemben, hanem azt, hogy a hajléktalanok is járjanak jól az új megoldásokkal, és mondjuk az idegenforgalom is, vagy a vendéglátók, akiket úgymond zavarnak a hajléktalanok egyes helyeken. Ha emberi megoldás jön, ha olyan megoldás jön, ami gazdaságos mindenkinek, ha valóban figyelembe veszi a hajléktalanok félelmeit, aggályait, gyengeségeit, és őket emberi módon helyezi el újszerűen, akkor ez számomra üdvözlendő dolog. De hogy ez így van-e, ezt nem tudom, mert nem vagyok annyira képben.
– Ön szerint kinek kellene a megoldásokon dolgozni, kinek a felelőssége, hogy ennyi ember él az utcákon? Az ellátó rendszernek? A társadalom szolidaritásával van baj? A politika felelőssége?
– Azt gondolom, hogy mindenkinek. Nagyon sok probléma Magyarországon ugyanabból fakad. A történelmi fejlődésből, a ki nem beszélt traumákból, a társadalmat drámai módon megváltoztató, megrázó rendszerváltás óta eltelt időszakból, a mostani elmúlt két év világgazdasági válságából, annak a rengéseiből, ami Magyarországon még jobban felerősítette azt az elszegényedési folyamatot, ami egyébként nagyon jellemző volt itt az elmúlt két évtizedben. Azt gondolom, hogy ezeknek a természetes következménye az, ahol most ebben az ügyben is tartunk. De ugyanígy mondhatnám példaként azt, hogy ezért olyan a magyar sport, ezért olyan a magyar színházi kultúra amilyen, mert ez egy kicsi, egy szegény ország. Ettől még ez egy nagyszerű hely lehet, vagy lehetne, ha mindannyian egy kicsit jobban tennénk a dolgunkat, és nem mindig másra mutogatnánk és nem mindig mástól várnánk a megoldásokat. Ez vonatkozik egyébként a kérdésben említettekre, egy kicsit vonatkozik nyilván a hajléktalanokra is, vonatkozik az őket ellátó szervezetekre, az adminisztrációra, a rendőrségre, a különböző alapítványokra, akik ezt támogatják, mindenkire.
– Említette, hogy gyenge a civil szféra. Erősebbnek kell lenni, jobban összefogni?
– Szerintem minden ezt mutatja. Olvastam egy felmérést, hogy a skandináv országokban a társadalom 40 százaléka vesz részt civil mozgalmakban. Nálunk ez 4-5 százalék. Nagyon kevés, és pont ezért van az, hogy a politika mindig ki tudja használni ezt. Nincs civil erő, amelyik fölemelné a szavát, amelyik nem az állami pénzek elosztásától függene, mert nálunk az a kis civil szféra is állandóan lóg az aktuális politikai emlőn és onnan várja a mannát, és persze betartja a szabályokat, amiket elvárnak cserébe. Így nem is alakulhat ki.
– Boldog a magánélete, említette. Szép gyermek, feleség. Jól van?
– Jól vagyok, köszönöm szépen, le is kopogom gyorsan. Második kislányom márciusban érkezik, remélem ő is olyan szép és egészséges lesz, mint az első, a Sárikánk. Minden napom olyan, hogy miközben nekem panaszra nem lehet okom semmilyen értelemben, azon kevesek közé tartozom az országban, akik nagyon sokat kaptak az életüktől és a lehetőségektől, bár nagyon meg is dolgoztam értük, meg velük, de a kislányommal és a feleségemmel eltöltött órák mindig feltöltenek annyira érzelmileg, hogy abból el tudok gazdálkodni más, kevésbé szórakoztató, vagy befogadó közegben is.
– Mik a közelebbi és távolabbi tervei?
– Nagyon sok. Terv az még rengeteg van, időm van egyre kevesebb. Szeretnék írni egy, illetve két musicalt is, illetve jövőre szeretném a saját új zenei projektemet megvalósítani. Ezen kívül szeretnék a második kislányommal is és az elsővel is egyre többet együtt lenni. Többet, mint az utolsó fél évben.
– Több zenésztől, művésztől hallom az utóbbi időben, hogy nem megy.
– Mitől menne, ha az embereknek nincs pénzük arra, hogy lemezt vegyenek? Ez az amúgy is nagyon pici magyar popzenei piacot megölte. Lassan koncertre nem tudnak az emberek elmenni. Most olvastam, hogy a családok átlagban tízezer forintot szánnak a karácsonyi ajándékok megvásárlására. Ez mindent elmond.
– Szolid karácsony…
– Nem baj, a lényeg, hogy ott legyenek, akiket szeretünk.
– Így gondolom én is, és boldog ünnepeket kívánok.
– Viszont kívánom.

Kapcsolódó írások