Önarcképem előtt

Fiatal – húsz év körüli – férfi kerékpárját tolva jön felém,
miközben alaposan végig tanulmányozza az összes képet. Odaér az
enyémhez. Rám néz, én pedig feléje tartom az újságokat:
– Nagyon szépek ezek a képek, de főleg azt érzem, hogy hasznosak. Habár
nem tudom, hogy ez, mit változtat a hajléktalan emberek életén. Én
művészeti főiskolára járok, ezért érdekelnek ezek az alkotások.
Két húsz év feletti színésznő:
– Nagyon tehetetlennek érzem magam sok esetben, amikor hajléktalan
embert látok, és azt érzem, hogy kevés az a segítség, amit én tudok
adni. Egy nagyobb szabású történésre lenne szükség, hogy változzon a
helyzetük. Viszont nagyon örülök annak, mikor beszélgethetek ilyen
emberekkel, és olvashatom az ő írásaikat, vagy megtekinthetem az
alkotásaikat. Néha meg is szégyenülök, mikor azt látom, hogy egy
kiszolgáltatott emberben ennyi akaraterő és életszeretet van. Ez a mi
életünkből sokszor hiányzik, pedig sokkal jobb helyzetben vagyunk.
Egy-kettő kép nagyon találó.
Az emberek többségének arcáról azt olvasom le, hogy nem tudnak mit
tenni a helyzettel. Se azzal, hogy a kiállítás itt van, sem azzal, hogy
én itt terjesztem a saját képem előtt a Fedél Nélkül utcalapot. A
kettővel együtt pedig abszolút semmit.
Fiatal férfitől kérdezem a véleményét, miközben a párja újságot vásárol tőlem:
– Megmozgatja az ember fantáziáját és érzéseit. Szomorú emberi sorsokat
fedeztem fel a plakátokon. Csak néha a  remény vész el. Amikor egy
embernek semmi reménysugara sincs, akkor nehéz kitartania is. Ritkán
járok erre, de most, hogy belebotlottam szívesen elolvastam a
szövegeket. Gondolom, hogy ilyen frekventált helyen sok emberhez eljut
az üzenet.
Középkorú pár:
– Nagyon színvonalasnak találjuk, és nem meghatónak, de mélyen
elgondolkodtatónak. Elsősorban azzal kapcsolatban, hogy a fedél
nélkülieket jórészt nem ismerjük olyan emberként, akik felelősnek
tartják magukat az életükért. Ez itt másként tárul fel.
Addiktológus hölgy:
– Teljesen meglepődtem, hogy milyen klasszak a gondolatok. Látni, hogy
a hajléktalanok között nem csak…, de értelmes emberkék is vannak nagyon
jó gondolatokkal. Nekem tetszik, nekem tetszik. Én azt gondolom, hogy
valaki önhibájából kerül ebbe a helyzetbe, valaki nem, de minden féle
képen azt sugallja ez a kiállítás, hogy aki akar, az fel tud állni.
Pszichológus fiatalember:
– Végignéztem a képeket, és elolvastam a hozzájuk írt kommentárokat.
Nagyon megérintettek. Sokkal jobban, mint mikor feküdni látok valakit a
sarokban. Picit mögéje tudok látni, picit a fejükbe tudtam nézni. Nekem
ebben segített ez a kiállítás. Hogy nekik is vannak kapcsolataik,
ugyanolyanok vagyunk. Ugyanúgy élünk, ugyanúgy örülünk, ebben sincsen
különbség. Nekem ezt adta a kiállítás. Nyilván nem művészeti
alkotásokat vártam. Azt vártam, hogy őszintén formába öntsék, amit
éreznek vagy gondolnak. Nagyon meglepett egyik-másik vers. Számomra
igen hasznos volt, mert talán  empatikusabb vagyok, mint egy
átlagember, de ezek nekem is tudtak újat mondani.
Újabb középkorú házaspár:
– Én először azt hittem, hogy ezek az ARC kiállítás képei. Aztán itt
ragadtunk, és kíváncsiságból elolvastuk az egészet. Sok ember jár itt,
akiknek el kellene gondolkodni a képek láttán. A tehetősebbekre
gondolok elsősorban. Nemcsak olyan emberek vannak, mint ők, hanem
szerencsétlenebbül jártak is. Jó, hogy a szabadtéren van, ahol bárki
láthatja. Nagyon figyelemfelkeltő.
Egy pedagógusnőt kérdeztem meg, aki lefényképezett a saját képem előtt:
– Nem tudom mit mondjak erről. Az ötlet tetszik. Ebből az derül ki
számomra, hogy mennyi elveszett tehetség alkot, és próbálja kifejezni
önmagát. Ez valószínűleg kárpótlás, valami hiánypótlás. Nehéz erről
beszélni. Gondolom, hogy úgy lehet ezeknél az embereknél, hogy
próbálják magukat adni egy ilyen alkotásban. Ami engem igazán magával
ragadott, az a hihetetlen őszinteség. Tulajdonképpen ahhoz, hogy az
emberek szemlélete változzon szembesíteni kell őket azzal, hogy egy
hajléktalan élete nem csak abból áll, hogy ott ül a Metró aluljáróban
vagy bárhol a városban, és kéreget. Az emberek pedig azt gondolják,
hogy a pénzt alkoholra fogja költeni. nem csak róluk, hanem szellemileg
gazdag, tehetséges emberekről is essék szó, akiknek valami miatt az
életük úgy alakult, ahogy gyakorlatilag bármelyikünké alakulhat. Sosem
tudjuk, hogy holnap mi történik. Szerintem kommunikáció kérdése, hogy
az emberek mennyit tudnak meg a hajléktalanokról.Egy hölgy érdekes módom megfordította a helyzetet, ugyanis ő
kérdezett ki engem. Ez már másodszor fordult velem elő az eltelt két
hét alatt. Ez a Szenteste előtti nap történt. Ezután már nem tudtam sem
Fedél Nélkül lapot eladni, sem interjút készíteni. Az ünnepek alatt
hiába ácsorogtam a képem előtt senki sem állt velem szóba. Az ünnepek
után sem volt szerencsém, hiába ácsorogtam a fagyos hidegben.
Szilveszterkor és Újévkor már ki sem mentem, mert féltem az ünneplő
emberektől. A kiállítás pedig január másodikán befejeződött.
Megpróbálom összegezni a két és fél hét tapasztalatait. Harminchét
ember nyilatkozott hosszabb-rövidebb időn keresztül. Harminc rövid
interjút sikerült készítenem a kiállítási képeket komolyabban szemügyre
vevők körében december ötödike és huszonkettedike között. Hatvan
százalékuk nő, harminc férfi, és a maradék tíz pedig párban tekintette
meg a kiállítást.
A megkérdezettek hatvan százaléka harmincöt év alatti, és mindössze
ketten voltak nyugdíjas korúak. Örömömre szolgált, hogy három
gimnazistával is beszélgethettem. Az interjúalanyok négyötöde humán
szakmával rendelkezik vagy éppen azt tanulja. A sok pedagógus – főleg
az iskolai szünet kezdete után – mellett pszichológus, addiktológus és
szociális munkás volt hajlandó beszélni a diktafonomba. A pedagógusok
mellett a művészek alkották a másik nagy tábort. Képző-, ipar- és
színművész egyaránt megszólalt. Sok figyelemre méltó megjegyzést
sikerült diktafonra felvennem, mely talán még a szociális szférának is
hasznos lehet.
Mindenesetre élményekben gazdagodva fagyoskodtam két és fél héten át a Önarckép plakátom előtt.