458. szám Interjú

„Nekem fontos, mert barátokra találtam” – beszélgetés Hoffman Gabival és Fábián Margittal

Szerző:
„Nekem fontos, mert barátokra találtam”
Hoffman Gabival és Fábián Margittal OSA beszélgetett


A 2011-es év az Önkéntesség Éve volt, a Menhely Alapítványnál is sokan dolgoznak segítőként. A csapatból szeretnék bemutatni két hölgyet, akik a tavalyi évben végzett munkájukért elnyerték az Év Önkéntese címet, ők Hoffman Gabriella és Fábián Margit,

Mikor és hogy kerültetek kapcsolatba a Menhely Alapítvánnyal?
HG: Közel 4 éve, amikor az első hirdetést megláttam, jelentkeztem. A második csoportos teamen már részt vettem. A Fedél Nélkül újságot rendszeresen megvettük, és ott olvastuk, hogy önkénteseket keres az Alapítvány.

Mi volt az első feladatotok?
HG: A vacsorakészítés, segítettünk a kiosztásban, beszélgettünk az emberekkel.

Azóta több önálló feladatot is elláttok, hogy tudtátok ezt elérni?
HG: A kitartásunkkal. Amit vállalunk, azt hétről hétre, folyamatosan teljesítjük. Nem is kell olyan nagy kitartás  hozzá, ennek ellenére nagyon sokan lemorzsolódtak. Lehet mondani, hogy a társaság teljesen kicserélődött. Én próbálom úgy szervezni az életemet, hogy szerdai napokon itt legyek, illetve, ha van valami esemény, pl. adomány gyűjtés,  azon részt tudjak venni. Nekem fontos, hogy itt legyek, mert barátokra találtam.

Hogy tetszik ez a munka?
HG: Bár ne lenne rá szükség. Egyébként nagyon tetszik. Már annyira belevetettem magam ebbe a „segíteni akarok”-ba, hogy az összes ismerősöm tudja: nem kidobni semmit! Mindenről nekem szólni.
Miket szoktatokl behozni?
FM: Mindig amire szükség van. Szoktak meghatározott gyűjtések lenni, pl. zokni, törülköző, akkor azokat. Egyébként leginkább élelmiszert, az ismerőseim által nekem adott dolgokat. Ezt folyamatosan végezzük.

Mi a véleményed az ügyfélkörről, a  hajléktalan emberekről?
HG: Én nagyon-nagyon sajnálom őket, de látok egy tenni nem akarást is. Nem mondom, hogy mindenben ők a hibásak, de van egy pont, amikor föladják. Nekem sok hajléktalan ismerősöm van. Volt, hogy munkát ajánlottam mire azt mondák, hogy többet keresek a kéregetéssel, nem megyek el dolgozni. Ez nekem egyáltalán nem tetszik, én is kis pénzből élek, van rezsim, van kifizetni valóm, és ők ezt az egészet nem akarják fölvállalni.

Szerinted miért viselkednek így?
HG: Talán a reménytelenség, de van benne kényelem is. Amikor azt látom, hogy a fiatalok összeállhatnának és tudnának egy lakást bérelni – igaz hogy ezért tenni is kéne valamit –, ehelyett azt mondja, hogy inkább az utcán élek, ez elkeserít.

Ez miért jó nekik?
HG: Egy rosszul értelmezett szabadságérzés. Nem tartozik senkihez, nem felelős senkiért és semmiért. Felelőtlenségnek is nevezhetném, de ezt tanulni kéne valahol. A nem létező vagy nem megfelelő családi háttér is ok lehet. Meg kéne tanítani a pénzbeosztást, mivel jár az élet, jogokat és kötelezettségeket, felelősségvállalást.

Hol kéne ezt tanítani?
HG: Talán tanfolyamokon. Pl. itt a Menhelynél is lehetne. Aki változtatni akar a sorsán azzal elbeszélgetni az okokról, hogy miért nem tud. Régen volt szó ilyen tanfolyamról, de nincs rá kapacitás. Olyan szinten kell itt ügyeket intézni napközben, hogy egyszerűen nem fér bele az időbe, ráadásul erre szakember kell, mert mind speciális eset.

Margit, neked mi a véleményed?
FM: Én egyetértek a Gabival. Szeretek ide járni, úgy érzem, hogy minket is szeretnek, nagyon sokan megbecsülik a munkánkat. Én egy kicsit később jöttem, mint Gabi. Régóta szívügyem a hajléktalanok sorsa. Amikor csak tudtam, segítettem. Jelentkeztem a felhívásra, megállapodtunk a szerdai napban, azóta fix pontok vagyunk. Gabival azóta barátok is lettünk.

Szerinted még milyen segítségre lenne szükségük a hajléktalan embereknek?
FM: Működik itt egy klub, ahol kártyázunk, beszélgetünk, már az is segítség, ha meghallgatják őket.

Mi kellene ahhoz, hogy motiváltak legyenek, hogy kikerüljenek ebből a helyzetből?
FM: Pl. olcsó szociális lakások biztosítása. Valaki gondnokolná őket, felügyelné azt a néhány embert, aki beköltözik egy ilyen lakásba, hogy a rezsi fizetve legyen, vigyázzanak a lakásra, tisztaság legyen, emberhez méltóan éljenek, tekintsék a sajátjuknak. Azt nagyon nehezen tudom elviselni, hogy valaki letanyázik valahova, és amikor odébb áll, egy szemétdomb marad utána. A hajléktalanságnak a gondozatlanság, az elhanyagoltság nem velejárója, nagyon sok lehetőség van tisztálkodásra, mosásra.

Ha több szálló lenne, az nem lehetne megoldás?
FM: Ez akkor lenne megoldás, ha ott biztonságban érzi magát is és a holmiját is. Egy szobába 4 embernél több nem kerülne, zárható szekrények lennének. Vannak ilyen szállók, és aki bekerül, az valószínűleg meg is becsüli. Itt viszont fizetni kell, ez már egy ugrás a felelősségvállaláshoz. Nagy probléma az ételosztásnál is, hogy ingyen kapnak mindent és nem becsülik meg. Nagyon sok adományt osztottunk és osztunk szét. Amikor az ember azzal szemesül, hogy itt a kapu előtt vannak ezek szétdobálva, az elkeserítő. Ha neki nem kell, miért nem adja oda a másiknak, vagy miért nem vesz annyi fáradságot, hogy az első szemetesig elvigye?

Szerintetek van értelme az ételosztásnak?
FM: Szükség van rá. Jár ide 150 ember, abból 130 nagyon hálás érte. Azt a 20-at meg nem lehet kiszelektálni, mert senki nem olyan mindenható, hogy megmondja: ennek adok, ennek nem. Ha lenne rá lehetőség, hogy mindenkitől kérjünk 100,- Ft-ot akkor lehet, hogy csak az jönne ide, aki tényleg rászorul.

Mi a tervetek a jövőre vonatkozólag? Maradtok még?
FM: Hosszú távra terveznénk, nagyon jó a kapcsolatunk a szociális munkásokkal, szeretünk ide járni. Rendszert ad az életünknek, hogy szerdánként itt vagyunk.

– Köszönöm a beszélgetést!

Kapcsolódó írások