507. szám Interjú

Meseterápia karácsonyra – Beszélgetés Boldizsár Ildikóval

Szerző:

Szerencsésnek tartom magam, amiért épp hallgattam azt a riportműsort, amelyben a mesékről, a mesemondásról, és a meseterápiáról beszéltél. Akkor értettem meg, hogy a mesék nem csak a gyerekeknek, hanem nekünk, nagyoknak is szólnak. Csak mindez valahogy a feledésbe merült. Pedig a mesék itt vannak a szemünk előtt. Megismertettél egy nagyon komoly mesterséggel is, melynek több évezredes hagyománya van, bár napjainkban kevesen űzik. Ez pedig a mesemondóé. Persze én is sokszor olvastam a gyerekeimnek régen, és velük együtt izgultam, de az eszembe se jutott, hogy felnőttként is hallgathatnék mesét, sőt, ha elkeseredek, megkereshetem a bánatomat enyhítő, a továbblépésre bátorító történetet. Hogy mi felnőttek is mennyire szeretünk mesét hallgatni, annak a nemrégiben a szemtanúja is voltam, amikor elmentem egy mesemondó estedre. Voltunk vagy százan, mindenféle korú mesehallgató, viszont székből, és levegőből annál kevesebb volt a teremben, te elkezdtél mesélni, és pillanatokon belül a rengeteg ember csak a mesére figyelt. Minden porcikájával.
F.    N. A meseterápiás munkád során gondolom gyakran keresnek fel olyan emberek, akik nehéz élethelyzetben vannak, és nem látják a lehetőséget a továbblépés felé.    
B.I. Nagyon sok olyan emberrel találkozom, aki a reményvesztettség, a magány és az egyedüllét miatt kér segítséget. Persze a meseterápia sem tud nekik társat, családot adni, nem tud adni olyan kézzel fogható embert, aki igazából meg tudná oldani ezt a magányt és társtalanságot. De tud egy nagyon fontos dolgot: enyhítheti a magányból fakadó szorongást. Amikor valaki mesét olvas, hallgat vagy mesét mond, akkor kapcsolódik más emberek sorsához, sőt egy nagyobb közösséghez is, amit én úgy hívok, hogy az emberiség közössége.
F. N. Ez hogyan történik, miért van?
B.I. A mese az emberiség közös anyanyelve. Amikor egy mesével találkozunk, akkor azt éljük át, amit a világon minden ember átél, amikor mesét hallgat. Egyrészt visszakerülünk valahova a régmúltba, az őseinkhez, hiszen a meséket évszázadokon keresztül ők őrizték meg számunkra, és a mesemondók hagyományozták tovább. Azt mondhatjuk, hogy minden mesében sűrítetten benne van elődeink, őseink valamennyi tapasztalata. És ha egy mesét elkezdünk olvasni vagy hallgatni, akkor túllépünk időn és téren, és összekapcsolódunk ennek a régi közösségnek a tagjaival, ami azonnal enyhíti a magány érzetét. Ez nagyon érdekes működés. A mese hősével átéljük azt, hogy nem vagyunk egyedül a magányunkkal, a félelmeinkkel, a szorongásainkkal, mert lám, amiben mi vagyunk, az a mese szerint már máskor is, máshol is megtörtént mással. És ez rögtön összekapcsol bennünket ezzel a „valakivel”, aki elsőként volt olyan szerencsétlen és magányos a világban, mint ahogy mi most érezzük magunkat. A mesemondás első áldásos hatása ebből a felismerésből következően az, hogy enyhül a magány, csökken a feszültség, és úgy érezzük, hogy tartozunk valahova. Ráadásul ha többen ülünk együtt, és így hallgatunk egy mesét, akkor a mese nagyon gyorsan közösséggé tudja fűzni azokat az embereket, akik együtt hallgatják azt. A mesék mindig egy egyensúlyvesztett állapotról szólnak, arról, hogy valami hiányzik a hősnek, valami nincs meg neki. De ami nagyon fontos: a hősnek egyedül kell útnak indulnia, egyedül kell egy csomó mindent csinálnia, megélnie, s hiába találkozik később segítőkkel, egyedül kell megbirkóznia a sárkánnyal is. A mese azt mondja, hogy minden sötét alagútból ki lehet kerülni, hogyha az ember legalább egy pici fordulatot tesz, méghozzá  a fény felé. Minden mese a fény felé visz, a fény felé fordít, akár akarjuk, akár nem.
F. N. Mindenkinek lehet segíteni mesékkel?
B.I. Csak annak tud segíteni a mese, aki képes belső képeket alkotni. Mikor mesét hallgat az ember, és jól működnek az érzékszervei, akkor látja, amit mesélek, mozizik belülről. Aki tudja látni a történetet, az tud belső képeket készíteni, és ezek segítségével el tudja képzelni, hogy máshogy is élhetne, mint ahogy éppen él. Abban az emberben kel életre a remény először, aki képes a fantáziája segítségével egy reménytelibb helyzetet megalkotni a maga számára.  
F. N. És ha sikerül elképzelni a változást, és megtenni az első lépést, akkor onnantól kicsit simábban mennek a dolgok.
B.I. Pontosan így van. Amikor a mesehős elindul önmagáért az úton, rögtön megjelenik a segítő. Viszont addig, amíg nem akar változtatni a szorult helyzetén – valós példánál maradva akár annyit, hogy például fölkeresi a Menhely Alapítványt, vagy azt mondja, hogy árulom  a Fedél Nélkült, vagy dolgozni fogok -, addig nem kap segítőt. Amíg a hős nem dönti el, akarja-e, hogy megváltozzon a sorsa, nem jelenik meg a segítő. Attól, hogy igent mond a változásra, még mindig nincs azonnal segítsége, viszont amikor megteszi az első három lépést, akkor már igen: megérkezik a segítő a mesében is. Az élet is így működik. El kell indulni. Aki nem indul el, annak nem lesz soha segítője. A mese nem ismeri a kívülről jövő megváltást, a mese csak az önmegváltást ismeri.
F. N. És hol vannak ezek a segítők a mesékben? Hol lehet rájuk találni?
B. I. Úgy tűnik, mintha az öregasszony, a táltos paripa, a jó tündér meg a segítő állat valahol „kívül”  lenne, de ez nem így van. Mesehallgatás közben azt éljük át, hogy ezek mind belül vannak. A történet belül játszódik. Mindenkiben lakik egy jó tündér, egy öregasszony, tulajdonképpen a mese minden szereplője mi magunk vagyunk. És úgy kell mozogni egy történetben, hogy én vagyok a hős királyfi, aki elindulok, én vagyok a sárkány is, akivel meg kell küzdenem. Nekem kell megnevezni azt is, hogy az én sárkányom tulajdonképpen kicsoda: a gőg, az irigység, a féltékenység, a reményvesztettség vagy a szorongás? Amikor valaki elveszíti az otthonát, az utcára kerül, akkor a sárkány, amit le kell győznie a reményvesztettség, a szorongás és a kirekesztettség. A sárkány szimbolizálja az európai népmesékben azt az akadályt, ami egyszer csak az utunkba áll, és azt mondja, hogy nem mehetsz tovább, amíg le nem vágod a fejemet. A mese nagyon gyorsan el tudja oda juttatni a mesehallgatót, hogy felelősséget vállaljon a saját sorsáért. Nem tudom, miért, de a mesékben van egy ilyen kényszerítő erő. Szinte mindegyik hős eljut egyszer a pokolba vagy a totális semmi állapotába. Én is kerülök néha ilyen helyzetbe, de a mesékből megtanultam: a semmiből is mindig lehet újat kezdeni. Ilyenkor nyugi, nézzünk körül, mit lehet ebből a helyzetből kihozni? A mese hőse is pont ezt csinálja.
F. N. A mese szereplői, helyszínei mind-mind a belső működésünknek a leképezései? Mindegyik én vagyok? Akár még a férfi szereplő is?
B.I. A mese minden szereplője te magad vagy, tehát gyakorlatilag azzal a szereplővel azonosulsz, akinek a szerepe, a küldetése vagy a problémája leginkább vonz téged. Nem a neme fontos, hanem a megoldandó feladata vagy az alaphelyzete. Van úgy, hogy a királylány van olyan helyzetben, hogy kiebrudalják, pl. A só című mesében azt mondja az apa, hogy tűnj a szemem elől, mert te csak annyira szeretsz engem, mint az emberek a sót. Ebben a helyzetben nem az a lényeges, hogy egy királyfi vagy királylány az áldozat, hanem az, hogy egy rossz kérdés nyomán az apa rossz döntést hoz. Mindig az adott szituáció mozgatja a szerepválasztásainkat, azt, hogy kivel azonosulnunk. Ha te egy olyan nő vagy, aki azt várja, hogy valaki eljöjjön érted és megtaláljon,vagy úgy érzed, hogy bajban vagy, és segítsen már valaki, akkor a királylány szerepébe fogsz azonnal helyezkedni. Ha azt gondolod, hogy „társat kell találnom, és ebből a passzivitásból most már ki kell jönnöm…”, akkor mindegy, hogy te fiú vagy lány vagy, a királyfi útját nézed meg a mesében, aki elindul. Pl. A világszép nádszálkisasszony című mesében egy fiú indul el, hogy megmentse a világszép nádszálkisasszonyt. Nagyon sok nőnél használtam ezt a mesét arra, hogy nézzük meg, milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy a párjukat megtalálják és együtt kibontakozzanak a szerelem szépségében . Ennek a mesének az az egyik üzenete, hogy milyen lépéseken keresztül nyithatja meg magát az ember a másiknak.
F. N. Szeretnék kérni tőled egy olyan mesét, amely azoknak szól, akik számára a Karácsony inkább egy nehéz időszak, amikor a nappalok rövidségével együtt fogy a remény.
B.I. Legyen Az első templom című. Ez egy teremtésmese, amelyben az a tét, hogy bizonyos feltételek mellett megépül-e az első templom, vagy nem. Amikor ezt a mesét mesélem, mindig arra gondolok, hogy ha mindenkinek vannak saját sárkányai, akkor mindenkinek lehetnek saját templomai is. Én ezzel a mesével szeretnék áldott ünnepeket kívánni mindazoknak, akik „fedél nélkül” karácsonyoznak, s azoknak is, akik Szenteste rájuk is gondolnak.

****************

Hogyan választotta ki Isten az első templom helyét?

Élt egyszer két testvér, egymás mellett, egy dombon. Mindkettőjüknek saját földje volt, de a szérűn közösen osztoztak. Minden évben aratáskor összegyűjtötték a termést, és egyenlően felosztották maguk között, ezután az új magokat elvetették a földjükön. Az egyik testvér jómódú volt, de nem volt családja, a másik családos, de szegény.
Egyik éjjel, amikor már túl voltak az aratáson, egyenlően megosztoztak mindenen, úgy, ahogy eddig is, és ki-ki hazatért a saját otthonába. A gazdag testvér ébren feküdt az ágyában, és így gondolkodott:
– Nekem elegendő annyi gabona, amennyiből élelmet vehetek magamnak és a szolgáimnak, de szegény öcsémnek sok szájat kell etetnie. Neki nagyobb szüksége van pénzre, mint nekem.
Azzal felkelt az ágyból, lement a magtárba, felkapott annyi zsákot, amennyit csak tudott és elindult testvére háza felé.
Ezalatt a másik testvér is csak feküdt az ágyában, de nem tudott elaludni:
– Nekem feleségem van és gyermekeim – töprengett – akik gondoskodnak rólam és a földről, ha bármi történik velem. Ám ha szegény bátyámat valami baj éri, neki fizetnie kell azért, hogy gondját viseljék. Nagyobb szüksége van pénzre, mint nekem.
Csendesen felkelt az ágyból, nehogy megzavarja feleségét és gyermekeit, lábujjhegyen leosont a magtárba, felnyalábolt annyi zsákot, amennyit elbírt és elindult fivére háza felé.
A testvérek a két ház között félúton összetalálkoztak, karjukban cipelve a gabonával teli zsákokat, amelyekkel segíteni akartak egymáson. A telihold fénye beragyogta őket, amint ledobták terhüket, és futottak, hogy megöleljék egymást.
Isten lenézett rájuk, és mosolyogva így szólt:
– Ez az a hely, ahol felépítem az első templomot.

Kapcsolódó írások