Nyilván betegen – vághatná rá bárki. Szent igaz. Csakhogy lelki betegen! Holott nem volt (ma sincs) pszichiátriai osztálya. Rágódhatok, töprenghetek bárhogyan is, ma már elképzelni sem tudom, hogyan tudtam elviselni, átvészelni azt az időt, míg eljutottam idáig. Abszolút gyökértelen voltam. Hónapokig bolyongtam, ődöngtem sorsom jobbra fordulásának, célba érésemnek legcsekélyebb reménye nélkül, foszladozni kezdő munkakönyvekkel zsebemben. Igen, így többes számban. Egy megtelttel, s egy megkezdettel. Ezek birtokában, ismeretében elkeseredésemben elhelyezkedni sem mertem.
Csak a csoda segíthet rajtam, rebegtem el e néhány vigasztalásra szánt szót imádságként éjszakánként. Ott ahol sikerült lehajtanom a fejem. Nyár volt. Anyaföld, rajta fűlepedő, melegítő.
Tudom megmagyarázhatatlan, de valahogy mintha tényleg hittem volna ebben a képtelenségben. Valamiféle megszokott, hétköznapok fölött álló, nem e világot irányító törvényszerűségben. Védangyalban netán? Időnként akkor vált ez az érzés valóságos hitté, amikor valamelyik nap sikeresebben végződött az előzőnél. Találtam egy szatyor visszaváltható üveget, vagy nem épp üres kézzel jöttem ki valamelyik MÉH kirendeltségtől. Előfordult, hogy készpénzt is találtam. Az efféle földhöz ragadt apró sikerek és örömök hajlamosak voltak azt a képzetet kelteni bennem, hogy kezd felemelkedni szerencsecsillagom. Önbizalmat, erőt, akaratot mindenképpen jelentett. Biztatást, hogy ne adjam fel! Ne hagyjam el magam! Sugallat lehetett ez? Hogy biztos szilárd alap nélkül, bizonytalanul is meg lehet élni? Hm. Semmilyen jobb megoldást nem találva, kényszerből így szándékoztam berendezkedni.
Egészségügyi intézetben dolgoztam, ott laktam, étkeztem, ÉLTEM eddig. Nem túlzás azt állítani, hogy kegyelemből. Vadonatúj második munkakönyvvel?! Nem mondták, de a tekintetek elárulták: elvárják, hogy megbecsüljem magam.
A kívánalmaknak, egyáltalán munkaköri kötelességemnek (betegszállítás) – némi elnézéssel, valamivel több, mint három évig tudtam megfelelni. Igen. Az ital…
– A főorvos úr határozott így – nyomta kezembe e szavak kíséretében munkakönyveimet a főápolónő. – Nagyon sajnálom magát – tette még hozzá. – Ma Magyarországon, 1985-ben ilyen okirattal még segédmunkásnak sem lehet nagyon elhelyezkedni. Közveszélyes munkakerülésért meg lecsukják.
Mégis ez az utóbbi lettem. Vagy valami hasonló. Látva, tapasztalva, hogy sorstársaim a megélhetés, önfenntartás (kolduspénz, adomány, ajándék) reményében előszeretettel keresik fel a frekventált helyeket, követtem példájukat én is.
Efféle tevékenységem első színhelyéül a Gellért hegyet kerestem fel. Éjjeli menedékhelyemről (sziklaüreg) minden reggel úgy indultam el szerencsét próbálni, mintha valóságosan dolgozni mennék. Ahogy tényleges koromban is tettem. Pontosan hat órakor kezdtem hozzá a munkához. (Jelenléti ív aláírása nélkül) A külföldi turisták, magyar kirándulók szokásos, ilyenkor még kihalt útvonalain bóklásztam végig. Amikor úgy délelőtt tíz óra körül ismét megjelentek, egyszerűen hozzájuk csapódtam. Lelkesen kísértem őket, tisztes távolságból állandóan azt lesve, mikor esik le valami. A legnagyobb vonalúnak kétség kívül a franciák bizonyultak. Napnyugtakor a Citadella alatt fel-fellövelő csobogót körülülve hevenyészett szalonnasütéssel egybekötött pikniket szoktak rendezni. Távozásakor üres visszaváltható üvegeket ugyan soha sem hagytak hátra, félig teltet, vagy érintetlent annál inkább. Hazájukból hozottakat persze. Megtörtént, hogy egy héten át napközben ezekből szorgalmasan kortyolgatva, esténként úgy tántorogtam haza.
Szemtanúja voltam ugyanitt egy manöken megjelenésű nő akaratlan vetkőzésének is. Egy időben pattant le mindkét csuklójáról a karkötő. A víz is kivert izgalmamban, nehogy észrevegye. Micsoda? Nem is akarta észrevenni! Nagy dölyfösen még rá is taposott. Csak ezután fordult duruzsolva párja füléhez.
– Ugye apukám veszel másikat? Ezeket már úgyis untam – Legalábbis így értelmeztem az elhangzott idegen szavakat. Különben miért hagyták volna ott nagy lemondó legyintések közepette? Utólag is hála nekik és a bizományi áruháznak. Annyi pénz ütötte markomat, hogy szabadságra küldhettem magamat. Sütkéreztem, heverésztem csak. No meg a kocsmatöltelékek létszámát gyarapítottam.
Vékonypénzű turisták látogatásakor nekem is meg kellett húznom a derékszíjat. A játszótereket voltam kénytelen végigfürkészni. Legtöbbször sikerült is valamelyik gyermekére felügyelő apuka kezéből a sörös üveget kinézni. És Istenem! Hányszor mentem keresztül, kasul, átellenben végig a hegyen, hiábavalón. Amikor a vadkörtén kívül a látogatók által eldobott, ott hagyott ételmaradékkal is be kellett érnem.
Hogy hányszor rogytam le korgó gyomorral a tűző napfény elől menekülve a Szt. Gellért emlékmű hűvösébe? Nem is tudom… Oly sokszor szemezgettem innen át a szomszédba, a VÁRBA, hogy végül beleszerettem. Oda tettem át székhelyemet. Hálófülkémet továbbra is itt őrizve meg.
Nem volt szerencsés választás!
– folytatjuk a következő számban –
