Interjúalanyom Baranyecz János, más néven: Branyó. Ő az, akit legtöbben saját környezetében is csak Branyóként ismernek, de e becenév mindenkinek mást jelent. Van, akinek a Branyó Experience zenekar frontembere jut eszébe, vannak, akik a volt válogatott bokszolóra emlékezhetnek, sokan egy TV-sorozat emlékezetes szereplőjét ismerik fel benne, és van, akinek ő egyszerűen János bá’, akihez bármikor felugorhat, ha üres a hűtő.
Üdvözöllek Branyó! Rendhagyó a mi interjúnk, régi ismerősként köszöntelek – hiszen évek óta ajándékba adod gitárjátékod a Fedél Nélkül különféle rendezvényein –, miközben magam is keveset tudok rólad. Zenész vagy, aktivista, a TV-ben különféle műsorokban bukkansz fel időről időre, emellett verseket írsz, főzőműsort csináltál, és a szegénység tapasztalati szakértője képzést érintettként végezted el. Hogy áll ez össze, hány Branyó van?
Tény, hogy sok mindent csinálok, sok mindenhol megfordultam, hogy úgy mondjam: a pincétől a padlásig ismerek embereket. Szakmám is sok van, papírral vagy anélkül. Apám, aki egy nagyon józan gondolkodású ember volt, annyit kért a fiától, érettségizzek le, és legyen egy jó vasas szakmám, Így eredeti szakmám szerszámkészítő, de az a pálya sosem vonzott. Aztán az élet nagyon sok más területre elvitt, ifjúsági válogatott bokszoló voltam – apám bokszedzőként is működött –, majd testőrködtem, és elég komolyan benne voltam az éjszakai életben is. Most pedig a zenélés – ebben Radics Béla gitárkirály, egyben barátom és esküvői tanúm mindig nagy motiváció marad –, a tanulás, a közösségszervező feladatok foglalnak le, és olykor különböző TV sorozatokba hívnak szerepelni. Csak mert sok embernek ismerős lehet, mondom, hogy legutóbb az Éjjel-Nappal Budapest c. sorozatban játszottam Kristóf papáját.
A szegénység tapasztalati szakértője képzését végezted el a Magyar Szegénységellenes Hálózat szervezésében. Milyen érintettséged van itt?
Amikor az éjszakai élet sűrűjében voltam, testőrködtem, vendéglátóztam, akkor azért elég sokszor megégettem magam, majd váltottam. Az egy fordulópont volt, azt mondtam, elég, nekem ez nem éri meg. Bár akkoriban nagyon jól ment, négyszer teremtettem otthont négy házasságban, de sajnos négyszer el is váltam.
Jött egy nehéz időszak, de egy másik értékrend is. Tulajdonképpen én is otthontalan voltam egy darabig, mert bár sosem voltam utcán, de fél év alatt hétszer költöztem, Gondold el, bútorokkal télvíz idején. Barátok fogadtak be szívességből egy darabig, és ki is derült, kinek meddig terjedt a barátsága a bajban.
A főzőműsorod az olcsó menükhöz ad tippet – ez is saját szükségből született ötlet?
Végül is igen, és rájöttem, hogy másoknak is hasznos lehet. Nagyon szívesen folytatnám, a TV 13 adón sugározták. Egyik műsoromban vendégem volt Delhusa Gjoni, Pap Ferenc az Irigy Hónaljmirigyből a bevásárlásba és a főzésbe is beszállt, szóval ismert embereket sikerült megnyerni az ügynek, és végül is mindenkinek szólt. Azért készítettem, hogy minél szélesebb körben tudjak ötleteket adni embereknek, hogyan lehet nagyon olcsón nagyon normális ételeket csinálni. Ezer forintból hat főre ebédet úgy, hogy jót ettek és tele lettek. Ez művészet szerintem. Direkt nagyon szolid körülmények között főztünk, nem akartunk villogni szakmailag, hanem az volt a cél, hogy aki ezt látja, és rossz körülmények között él, lássa a példát, hogy ezt ő is meg tudná oldani. Másrészt pedig felhívja a figyelmet arra, hogy pazarolni bűn – megfelelő kreativitással minden felhasználható. Akinek valami kis felelősség érzete van, annak nem mindegy, hogy pocsékolunk-e, ráadásul a zöld szemlélet ma már trendi. Amikor a műsorban megfőztünk, egy munkanélküli, nagycsaládos ismerősöm kapta meg az ebédet a felvétel után.
Úgy tudom, most saját szomszédjaid között folytatod a főzést, és lakásod hűtője szinte közös éléskamra.
Egy önkormányzati lakásban élek, nagyon sok szűkölködő embert ismerek. A főzések ritkultak, de nálam három dolog mindig van otthon: hagyma, zsír és kenyér. Van egy csomó fiatal, aki kérdi, hogy Jani bácsi, van valami kajád? És akkor jön, és egy zsíros kenyeret mindig tud enni. Van egy idős bácsi a harmadikon, nála taktikusabb vagyok, mindig éppen közeli lejáratú ételeim vannak, vagy túlvásároltam magam valamiből, és kérem, hogy segítsen, hogy ne vesszen kárba. Vonakodik, de amikor elfogadja a meghívást, fél perc múlva nincs semmi a tányéron. Ezeket észre kell venni, az ember szegényen védi a méltóságát, sokan szégyellik, hogy rászorulnak a segítségre.
Szerinted miben áll az igazi segítség?
Nem a pénz a lényeg, azt én nem is szoktam adni, hanem hogy észrevesszük-e, hogy a másik nélkülöz, kezdünk-e ezzel valamit. A főzést, adománygyűjtést mindenki meg tudja tenni. Vagy a kapcsolatokat is lehet mozgósítani mások érdekében, pl. hallok egy munkalehetőségről, ami nekem nem, de egy ismerősömnek jó lehet, hát megosztom vele. Ilyen apróságok. Ha csak egy emberen segítettél, már csináltál valamit az életedben. Halálom, amikor valaki „jópofizik”, távolról sajnálkozik, de nem tesz semmit. A média is nagy felelősségű ebben. De ha sokan gondolják, hogy nem lehetünk közömbösek, az hat, arra felfigyelnek. Egyszer egy ismerősöm családjának kilakoltatásakor hárman, köztük Sebeők János barátommal odamentünk, tiltakoztunk, csak ott álltunk az ajtó előtt békésen. Jöttek rendőrök, sajtó, erre odacsődült még vagy kétszáz ember, egész napos botrány volt. De megérte vállalni. Ehhez azonban oda kell menni, be kell vállalni, mert az önkormányzat ezek után már érdekelt volt foglalkozni a család sorsával.
Talán az emberek nem is érzéketlenek mások problémái felé, hanem éppen, mert olyan sokszor szembesülnek a szegénységgel – többek között az utcán élő hajléktalan emberekkel való találkozáskor –, a tehetetlenséget érzik, hiszen nem lehet mindenkinek segíteni. És akkor muszáj rostálni, s élünk a gyanúperrel: tényleg rászoruló? S ha rászorul is, nem saját magának köszönheti-e helyzetét?
Mindenkinek megvan a maga felelőssége, a segítő helyzetben is: aki segíthet, annak nem szabad átlépni a roszszabb helyzetben élők felett. Kötelessége tenni valamit, miközben a segítség elfogadása a másik döntése. De te megteszed, ami tőled telik. Nagyon sok emberen segítettem, és sokan vissza is adták, amikor nem volt hol laknom. Egyszer én fogadtam be a lakásomba egy ismerősöm hasonló helyzetében, és tény, hogy meglopott. Korrekt módon elköszöntem tőle. Aztán évek múlva eljött hozzám, és megadta. Szóval ilyen is van. Mindenkinek esélyt kell adni, hogy saját maga jöjjön rá, hol a probléma, ehhez azonban mindenkinek kell a visszatükrözés. Én nemrégiben megszereztem a művészet- és szocioterapeuta végzettséget, és Angyalföldön egy önismereti csoportot vezettem. Amióta terapeuta vagyok, sokkal jobban elfogadom a másik döntését. Egy ilyen csoport nagyon nagy segítség, mások szemével látni magad. Izgalmas és tanulságos.
Milyen terveid vannak, ebből a sok mindenből mit folytatnál, ha lenne rá módod?
A terápiás csoportot nagyon szívesen csinálnám, hiszek benne. De folytatnám a főzőműsort is. Tervezem, hogy elvégzem a mentorképzést, szeretnék nyelvet tanulni. Én mindig tanultam valamit, szerintem nagyon fontos. Ezen kívül természetesen ott van a zene, most erdélyi turnéra készülünk, illetve Stuttgartban lesz fellépésünk – teszem hozzá, nevetséges összegekért. Egy szociális munkás nagyon okosat mondott nekem egyszer: úgy tudsz igazán segíteni, ha módodban áll. Tehát saját helyzetemen is javítani kell, hogy a terveimet, amiben benne van a közösségszolgálat is, tovább csinálhassam. Az biztos, hogy ha kap az ember megerősítést, akkor az mindig újabb löketet ad, és az én párom, hagy nevezzem nevén, Gyurcsik Ilona ebben remek partner. Abszolút pozitívan nézek a dolgok elé. Mindenkinek el kéne gondolkoznia, hogy vajon az ő problémája valóban az-e, miközben mondjuk valaki éhezik. És ha nála rosszabb helyzetűvel találkozik, nem kérdés, mi a dolga.
Köszönöm az interjút, sok sikert a munkádhoz!
