Centauri a titokzatos író kerek tíz esztendeje publikál, keveset árul el magáról, arcát sem mutatja meg, de írásai összetéveszthetetlenek, saját stílusa révén. Ebben az évben kicsit többet hallhattunk róla. Megjelent második regénye a Jákob botja, és két nagyszerű vállalkozásba fogott, két túrát csinált végig, olvasói is követhették. Januárban indulva húsz napon át, csavargóként utazta be az országot, mint Jack London. Áprilisban két hétre bevette magát a vadonba, hogy aranyat mosson, gránátot és zafírt keressen a Börzsöny patakjaiban. A Petőfi-hídnál kezdtük az interjút, ahol Cen először nagy magasságban, szabad szemmel egy keringő réti sast fedezett fel a felhők alatt. Ha indiánok lennénk, jó jelnek tekinthetnénk – mondta. Igaza lett, találkozásunk nekem csodás élménnyé alakult.
Hol nőttél fel, milyen gyerekkorod volt? Mikor találkoztál először Jack-kel, és miért volt ő ekkora hatással rád?
Kisvárosban éltem, de valójában az erdő nevelt. Kiskorom óta, amikor csak tehettem, kimentem. Általános iskolás időszakomban már hajnalban. Visszaérve, a kazánház és a kémény közötti titkos zugban átöltöztem, felvettem a tanszereket, és nyolc óra előtt öt perccel beestem az első órára. Tanítás után persze, ha egy mód volt rá, kimentem újra. Figyeltem, megjött-e a kakukk, van-e pajzsos cankó a határban, lerakta-e tojásait a bíbic, virágzik-e a tőzike. Hazaérve naplót írtam, olvastam, többek között Jack Londont. Nem tudni miért, de velem született vonzódás van bennem a hó, a jég, az északi tájak iránt. Jack Londonnál olvastam először olyasmit, ami megdobogtatta a szívem, jólesően ismerős volt, és otthonos. Ma is, amikor havazni kezd, nagyjából úgy érzek, mint akinek a havazás a himnusza. Az első, még vonalas füzetbe, a tanító néni elvárásait tökéletesen leképező, gondosan formált elbeszélés Jack London utánérzés volt. Ma is megvan a padláson. Havas, jeges, farkasos, és az életéért küzd minden szereplő, a nyúl, a farkas, de még a hegy is.
Hogy lettél író? Nagyon korán kezdted. Egész életedben írtál?
Attól kezdve, hogy rutinná vált a betűvetés, naplót is írtam, ami ugyan nem irodalom, olyasmiről szólt, hogy mi van a borzvárnál vagy az erdőben, de folyamatos „ír módban” voltam. Az első Jack Londonos etűd óta, alsó tagozatos koromtól, egyfolytában írtam, húsz éven keresztül, publikálás nélkül. Ez az íróasztalnál egyedül töltött húsz év szocializált engem íróvá. Ezért aztán kissé másként működöm, mint azok, akiket az irodalmi élet, a nyilvánosság integrált. Így lettem Centauri. Mivel a publikálást megelőző évtizedekben is írtam, az elkészült regények többsége még mindig asztalfiókban van, némelyikből a weboldalamon olvasható részlet, köztük olyan is, amelynek megjelenését 2024-re tervezem. Szeretem a megszokottnál kicsit nagyobb léptékben elképzelni a jövőt és a világot.
Előfordul, hogy változtatsz valamit a már elkészült regényeken, vagy módosítod a terveidet?
Változhat bármi, időnként nagy revíziót csinálok. Ha valami újragondolásra szorul, változtatok. Épp a napokban rendeztem át radikálisan mindent. Bonyolítja a tervezést, hogy a kész regények mellett félkész regények is befejezésre várnak, ráadásul jönnek újak, csak az elmúlt két hétben négy új regény vázlatait írtam meg. Ilyenkor a korábbi menetrend törvényszerűen borul.
2006-ban, kerek tíz éve jelentkeztél először novellás kötettel, majd két regényed is megjelent, 2013-ban a Jégvágó, 2016-ban a Jákob botja. Mi alapján döntesz arról, hogy kész írásaid közül melyik, mikor jelenjen meg?
Nem az a döntő, hogy mi áll készen, hanem az, hogy egy nagyobb összefüggést nézve mi volna az ideális sorrend. Erőteljesen befolyásol az is, hogy melyik időszakban mit érzek a leginkább aktuálisnak. Amikor úgy döntöttem, hogy a Jégvágó jelenjen meg először, és nem egy másik regény, akkortájt gyakran szembesültem azzal, hogy sokan képtelenek kilépni az egyéni vagy közösségi traumák köréből. Próbálkoznak mindenfélével, többek között jól kidolgozott hazugságokkal is, míg ugyanakkor gyakran hiányzik a változtatáshoz, jobbításhoz szükséges eltökéltség. Szerepekkel vagy egyfajta szépelgéssel takarják a kudarcokat, vagy egyszerűen csak fásultak, fáradtak és sodródók. Érzésem szerint bő száz éve több tetterős és bátor ember élt. Nem egy aranykort sírok vissza, csak azt mondom: nem tombolt így a hazugság és a frusztráció. Dan, a Jégvágó főhőse, mai figura. Érdekesnek látom a kontrasztot a Jákob Jack-jével, akiben sokkal több az eltökéltség. Jack száz évvel korábban élt, és az én verziómban felmenője Dan-nek. Boldogságra vágyik mindenki, ehhez viszont társ kell, barát, szerelem. Ez mindenkinek járna, de néha meg kell küzdeni érte. Viszont majdnem esélytelen akkor, ha lemondunk a jobbítás lehetőségéről és zombikká válunk. De már Jack is panaszkodik a Jákob botjában, és azt mondja, háromféle az ember: élőholt, élő vagy örök. Az élőholtak kis világokba, magánmítoszokba zárkóznak be, ezek Jack szerint koporsók, amelyek úgy úszkálnak a lét tetején, mint falevelek az őszi patakon, és ha nem akarsz magányos lenni, ezekre a sodródó koporsókra kell vadásznod, ezeket kell nyitogatni egyiket a másik után, hisz valószínűleg már az is félholt, aki veled lehetne.
Szakértők mondják, hogy egyedi a stílusod, meg, hogy amerikai nagyregényeket írtál. Ezt így alakítottad tudatosan, a tartalomhoz választottad a formát?
Ez a két regény valóban Amerikában játszódik, de ez ennyi volt csak, a következő regényem – a Hórvölgyi köd – már a Monarchiában játszódik, hőse pedig egy gróf. Ehhez a regényhez természetesen új forma, új stílus dukál. Változatosságra törekszem, nem szeretnék olyan branddé válni, ahol a sokadik regény is alapvetően azt hozza, amit az első hozott. Nekem is megvan a saját mozgásterem, de igyekszem tágítani. Kíváncsi és kísérletező természet vagyok. Sokan félnek a határhelyzetektől, de én szeretek a mezsgyéken mozogni, mert onnan mindkét világot látom. Látom az „innent” és az „onnant” is. Ezért érdemes felmenni egy hegy csúcsára is, mert onnan a hegy mindkét oldala látszik. Határhelyzetekben lenni nehéz, de minél többet tapasztalok, látok, annál könnyebb jó döntéseket hozni. Ha tetszik a határhelyzet komforthiánya a későbbi jó döntés ára. Ez fontos, mert az irodalom számomra nemcsak esztétikum, hanem funkcionalitás is. Kimozdíthat minket egy hibás alapállásból, egy rossz élethelyzetből. A határhelyzet persze veszélyes is lehet, könnyű átbillenni, és ott rekedni egy sötét, elveszett tartományban. Hasonló lehet, ha valaki átbillen egy ponton, fedél nélkülivé válik hirtelen, és onnan néha pokoli nehéz visszatérni.
Lehet, hogy igazi időutazó vagy? Valódi túrára is elmentél a vadonba. Milyen céllal?
A fizikusok régóta kutatják az időutazás lehetőségét. Szerintem a világirodalom szerzőinek ez már régóta nem gond. A szabad psziché képes mozogni térben és időben, és olyasmikről is tudomást szerezhet, amiről papírforma szerint soha semmit meg nem tudhatna. A Zafír-túra azonban arra is jó példa, hogy vannak tapasztalatok, melyek megszerzésére a psziché kevés. Megértettem például, hogy az aranyásók egy része miért nem tért vissza Alaszkából. Ha hirtelen és drasztikusan elveszem az étkezés lehetőségét magamtól, ha szomjazom, ha nem tudok aludni, ez sokkolja a szervezetet. Rövid időn belül leáll az anyagcsere, sőt paranoiás tüneteket is jelentkezhetnek. Viszonylag hamar átalakul az ember, a fiziológiai változásokkal párhuzamosan megváltozik a világlátása is, és egy szemvillanás alatt eltűnhet belőle a motiváció, hogy valaha is hazatérjen. Ez fontos tapasztalás volt, de nem csak ezért indultam el. Gránátot, aranyat és zafírt akartam találni, és hogy kijavítsak egy hibát, amit az év elején ejtettem. Január másodikán belenyúltam egy lékbe és csodaszép gránátköveket találtam. Nem várt ajándék volt ez a pataktól. Azt is tudtam, hogy a lelőhelyet még az áradások előtt ki kellene aknázni, ennek ellenére csak az áradások után tértem vissza. Összességében minden adott volt, hogy egy életre elegendő gránátkövet gyűjtsek, de elbaltáztam. Márciusra a víz elmosta a lelőhelyet. Időközben megtudtam, hogy a környéken ritkán bár, de találni zafírt is. A zafír igazi drágakő, és amúgy is imádom a kék színt. Április elején többek között azért indultam el újra, hogy jóvátegyem az év elején elkövetett hibát, az elmosott lelőhely helyett újat találjak, és életemben először zafírt mossak. Hamar rájöttem, hogy az út Jack London aranyásó korszakát idézi, ezért az aranymosást is felvettem a programba. Túra közben kezdtem úgy érezni, hogy ha a gránát a múltról szól, akkor a zafír a jövőről. Ha valóban megtalálom, akkor bizakodó lehetek. Ezért is volt elkeserítő, mikor a túra utolsó napjaiban sem volt meg. Arany volt, minden korábbinál szebb gránátlelőhely szintén, de a zafír kíméletlenül hosszan váratott magára.
Fontosak neked az előjelek? Tizenhárom napot töltöttél a vadonban, ibolyát, salátaboglárkát, három pici halat, meg néhány kockacukrot ettél. Megtaláltad, amit kerestél?
Azóta is megvan bennem a hihetetlenül jó érzés, hogy sikerült javítanom a múlton, százszor annyi gránátot találtam, mint januárban. Életemben először aranyat is mostam. Az egy szem zafír pedig, ami az utolsó napon lett meg, miután már-már lemondtam róla, nagyon boldoggá tett. Azóta bizakodóbb vagyok. Van abban valami nagyon természetes, ha az ember néha azt gondolja, a zafír vagy a sas jó jel. Nem kell levetkőzni ezeket az ősi reakciókat, de érdemes csínján bánni velük. Ragaszkodom az éberséghez. Nem utasítok el semmit, mindenre figyelek, nyitott vagyok, de vigyázok arra, hogy ne toljanak el egyik irányba se, hogy szabadon dönthessek arról, mit tekintek jelnek. Azt például rossznak gondoltam volna, ha nincs meg a zafír. Ezért mikor mégis megtaláltam, úgy ugráltam örömömben, mint a Micimackóban Kanga. De az is jellemző, hogy az első reakcióm a köszönet volt, mert úgy éreztem, a siker nem rajtam, hanem a patak nagyvonalúságán múlt.
Az éjszakai vadon milyen érzéseket keltett benned? Meg tudtad őrizni a realitásodat, nem féltél?
Az éjszakai erdőhöz már gyerekkoromban hozzászoktam. Sosem keltett bennem félelmet, számomra az erdő ismerős, biztonságos, a vaddisznó kiszámítható, szemben például egy pályaudvar környékével, ami kiismerhetetlen. Egy ízben lyukas csónakkal beeveztem a lápba, hogy megnézzem a nádasban éjszakázó seregélyeket. Felnőtt fejjel visszagondolva, kockázatos vállalkozás volt, merni a vizet a zseblámpa fényénél és evezni, meg is dorgáltak érte, de gyerekként semmi rosszat, veszélyeset nem láttam ezekben a kis kalandokban. Most azonban a túra során, először életemben, rossz érzések leptek meg egyik éjjel. Talán a magány, a fáradtság, a sokk miatt, és mert még nem volt meg a zafír. De akkor sem az aktuális sötéttől vagy erdőtől féltem, hanem a távoli jövőtől, konkrétan attól, hogy egyszer őrült rossz halálom lesz.
Mit jelent számodra a rossz halál, és milyen a jó?
Mióta az eszemet tudom, minden nap gondolok a halálra, de nem félelemmel, hanem tudva, hogy benne vagyok egy történetben, ami egyszer véget ér majd a számomra. Az a rossz halál, ha mondjuk elgázolnak, érzem, hogy már csak perceim maradtak, de még tele vagyok tervekkel. Az a rossz halál, ha erőnek erejével kidobnak az élet befejezetlen történetéből. Az ilyen utolsó percek megélése lehet a pokol. Rossz lenne úgy elmenni, hogy nem teljesítettem be a sorsom. Az ógörög gondolkodásmód áll hozzám a legközelebb. Hiszek benne, hogy meghatározható az az út, amit nekem kell bejárnom a jó halálig. Ha nem a saját utamon járnék, ha kitérnék a sorsom elől, na, az lenne a tragédia. Persze volt, hogy hosszú időn át rossz irányba meneteltem, és fontos éveket vesztettem el az amúgy is rövid életidőből, tök feleslegesen. Végtelenül lelombozó az ilyesmi, de némi sajnálkozás után tovább kell menni, és amit lehet, vissza kell szerezni az elvesztegetett időből is. Nagy a kísértés, hogy azt gondoljuk, ez nem lehetséges, ami elmúlt, az elmúlt, ami elszállt, az elszállt, de ez nem így van. Ahogy a gránátok esetében sem így volt. Amikor hatékonyak vagyunk, időt nyerünk. Szóval csüggedés helyett igyekszem az elszúrt évek egy részét visszanyerni. Ha csak a felét sikerül, akkor már elégedett leszek. De mióta meglett a zafír, úgy látom, talán még csak most jön az időm java.