A MA dolgozói 2011-ben is szavazással választották meg az év legjobb dolgozóját, azaz az Év Menhelyesét, a díjat Guba Ildikó kapta, aki majd két évtizede dolgozik az alapítvány különböző egységeiben, a díjjal kapcsolatban kérdeztük.
Mióta dolgozol a Menhely Alapítványnál és mit?
17 éve dolgozom az Alapítványnál szociális munkásként, alapító tagja vagyok a Diszpécser Szolgálatnak, ezen túl ügyfélszolgálati irodáinkban napi 50-60 fedél nélküli embernek segítek ügyei intézésében.
Bontsuk csak ki ezt. A Diszpécser Szolgálatról már mindenki hallott, hogy telik ott egy-egy nap?
A Diszpécser Szolgálat napi 24 órában hívható, ilyenkor télen többnyire közterületen élő hajléktalanok miatt telefonálnak a járókelők, de veszünk át a mentőkhöz, rendőrséghez érkezett bejentéseket is szép számmal. Feladatunk eldönteni, hogy az adott estben a segítés mely formája lehet a legeredményesebb. Olykor elég, ha informálunk a hajléktalanokat segítő szolgáltatások elérhetőségéről, azonban a hideg idő beköszöntével gyakran kell utcai gondozó szolgálatot, krízisautót a helyszínre küldeni. Ezzel még nem ér véget a koordináció: kiérkező kollégák beszámolói alapján a fedél nélküli ember egészségi, mentális állapotától, veszélyeztetettségétől függően küldünk mentőt vagy ajánlunk fel egészségügyi ellátást, szállást. Célunk, hogy a téli krízisidőszakban senki se maradjon védtelenül az utcán.
És az irodai munka?
A VII. Kürt utcában és a VIII. Könyves Kálmán krt. 84. alatti ügyfélszolgálaton segítek elveszett iratok pótlásában, kérelmeket töltök ki, fellebbezéseket írok. A hajléktalan embereknél megfigyelhető, hogy sok esetben nem tudják pontosan megfogalmazni, milyen konkrét segítségre van szükségük, ilyenkor a megfelelő kérdésekkel kell kideríteni, magát az igényt, s ezek után mellérendelni a lehetőségeket. Így például egy-egy munkanélküli ellátás, szociális segély, vagy nyugdíj intézése egyaránt jelenti a szükségletek felmérését, a jogosultság vizsgálatát, a kérelem megfogalmazását, a határozat értelmezését vagy éppen a jogorvoslat biztosítását. Mivel ezeknek az ügyeknek az „átfutása” több hetet vesz igénybe, kitartást és türelmet igényel az ügyfelektől, sokukat újra és újra meg kell győzni arról, hogy jöjjenek vissza, csináljuk végig közösen, amibe belekezdtünk.
Milyen képzettséget, tárgyi tudást igényel ez a munka?
Az Államigazgatási Főiskolán diplomáztam, a közigazgatásban csak néhány évet dolgoztam ugyan, de az ott tanultaknak köszönhetően a bürokrácia útvesztőiben biztonsággal eligazodom. E tudást kamatoztatom, fejlesztem a mai napig is.
A fennsorolt állandó feladatokon túl, úgy tudom, ezen túl is vállalsz feladatokat, melyek az alapítvány működéséhez fontosak?
Igen. A napi ügyeletek mellett szociális asszisztenseket, utcai gondozó szociális munkásokat képző intézményekben tanítom a szociális ügyintézést, és tagja vagyok annak a munkacsoportnak, amely évről-évre jelentet meg a szociális ellátásokat összefoglaló, a szakmában népszerű kézikönyvet. A Pártfogó Felügyelői Szolgálat felkérésére néhány kollégámmal összefogva rendszeresen felkeressük a büntetésüket hamarosan letöltő, várhatóan rossz szociális körülmények közé kikerülő embereket. Azt szeretnénk elérni, hogy a szabadulás előtt állók szerezzenek gyakorlati tudást a kinti világban való eligazodáshoz, képesek legyenek ügyeik önálló vitelére, emellett próbáljuk megóvni őket a hajléktalanságba zuhanástól.
Kell-e mesterségesen távolságot tartanod az ügyfelekkel, van-e olyan, hogy „túl közel”?
Megesik, hogy az ügyfél és a köztem való kommunikáció menete eltér a napi rutintól, ilyenkor akár azonnal kell alkalmazkodni a szituációhoz. Úgy gondolom, már csak emiatt sem lehet „előre kitervelten” távolságot belőni vagy tartani. Az adott helyzet, az elérni kívánt cél, az ügyfél természete, pillanatnyi állapota – és mi tagadás, az enyém is – mind-mind befolyásoló tényező.
Áruld el ki a kedvenc ügyfeled!
Az az ember, akinek minden szerencsétlensége ellenére tartása van. Lehet türelmetlen, olykor talán erőszakos vagy éppen önpusztító – nem ítélkezem felette, csak akarjon elérni valamit. Nem kevés ilyen ügyféllel hoz össze a jószerencse, és ezek az alkalmak nekem is kedvet adnak a folytatáshoz… Volt valaki – nem él már –, akit nagyon súlyos bűnért ítéltek el, évekig jártam hozzá a beszélőre, küldtem a csomagokat, töltöttem ki lottószelvényeit a rám bízott számokkal. Szabadulását követően ismét hajléktalan lett: nem volt a szociális ellátásnak olyan intézménye, ahol ne fordult volna meg, de nehéz természete miatt kikopott mindenhonnan. Sokat küzdöttünk egymással, sikerek-kudarcok sorozatát csináltuk végig, aztán utcára került és ott is halt meg. Bizonyára nehezen érthető, miért nem adtam fel idővel – ahogy a szakma nevezi – a gondozását? Miért emlékezem rá ennyi év után is jó szívvel? Talán, mert sohasem akart sorsa miatt részvétet kiváltani, tudta, mikor rontotta el a dolgait, és képes volt saját erőből kikecmeregni a bajokból, ha csak ideig-óráig is. Csak, amikor akarta, tudtam neki segíteni.
Ennyi idő másnak bőven elég a kiégéshez, neked miért nem volt elég? Mit ad neked a szociális munka?
A sokrétű munka kiválóan kiegészíti egymást: más energiákat mozgat meg a diszpécserként végzett telefonos segítségnyújtás, másként kell koncentrálni a hajléktalanokkal való személyes találkozások alkalmával, és megint másként az elméleti-módszertani feladatok ellátásánál. A sokoldalú leterheltség hozadéka viszont a szakma szinte teljes spektrumának ismerete, a változatosság, a megunhatatlanság.
Mit jelent neked az elismerés?
Az „Év Menhelyese” cím azért különösen kedves nekem, mert nem „főnöki rámutatás” alapján kaptam, hanem kollégáim szavazata szerint lettem az. Úgy gondolom, az Alapítványnál eltöltött közel 17 év nem csak számomra fontos, elismerik azok is, akikkel nap mint nap együtt dolgozom, és akiknek nem győzők eléggé hálás lenni azért, hogy ennyi év után is szeretem a munkámat, akikkel félszavakból is megértjük egymást.
Tudod-e, miért te kaptad a díjat, fontos-e ez egyáltalán?
Persze, hogy fontos, büszke is vagyok rá nagyon. Az Alapítványnál mintegy hatvanan dolgozunk, különféle munkahelyeken, más-más feladatot látunk el. Vannak kollégák, akik alig-alig találkoznak egymással, nem ismerik részleteiben egymás munkáját. Nekem szerencsés helyzetem van: két stábnak is tagja vagyok, és különösen a Diszpécser Szolgálatban végzett munkám hoz napi kapcsolatba szinte minden munkatársammal. Úgy vélem, ez a díj nem csak szakmai elismerés, remélem, rendes embert, „jófej” kollégát is díjaztak személyemben.
Mit tekintesz a legnagyobb sikerednek az eltelt 17 évben és mit a tavalyiban?
Elmondok egy történetet. Egy elutasító határozat fellebbezésébe bonyolódtam éppen. Az ügyfél, akinek az ügyében írok, kérdéseimre kelletlenül válaszol, ásítozik, láthatóan unja az egészet. Végre elkészül a mű, felolvasnám neki, félbeszakít, nem érdekli, hadd írja már alá, és szabaduljon végre. Aztán eltelik néhány hét, itt van megint, leül az asztalomhoz, kezében hivatalos levél. Mégis megkaptam a nyugdíjat, mondja. Tudja, amit maga a múltkor összeirkált, én az életben nem tudtam volna megcsinálni. És előszed a zsebéből egy tábla csokit. A magáé. Megérdemelte. Nos, valami efféle édes érzés tud lenni a siker.
Marad-e hatása a napi munkának, mit viszel haza?
Előfordul, hogy a szakmához elengedhetetlen empátiából egy-egy nagyon fárasztó nap után otthonra nem sok marad. Szerencsére a család rég hozzászokott ahhoz, hogy nem „mindennapi” emberekkel foglalkozom, hiszen látják, ez az a hivatás, amit örömmel látok el, ami megtanított következetességre, kitartásra és a munka tiszteletére. Arra, hogy az aznapra szóló eredményt éppolyan nagy sikernek lehet tekinteni, mint a hosszú távra tervezett célok elérését.
Hogyan töltöd fel magad, hogyan pótlod az elfogyasztott energiát?
Kertes házban lakom, ha otthon vagyok, azt nagyon intenzíven élem meg, minden szakmaiság eltűnik a gondolataimból, a főzés kifejezetten pihentet. Sokat olvasok, kedvenceim a nagyívű történelmi regények, családregények, életrajzok.
Tervek?
Mesterszakon tanulok kultúratörténetet, szeretnék még jól beszélni egy-két nyelvet, és utazni sokat.
