– Milyen volt a gyermekkora a borvidékéről és a török időkben jelentős végváráról ismert Egerben?
– Egerben születtem, most is ott lakom. Nagyon szerény körülmények között éltem gyermekkoromban, bár a szüleim mindig mindent megtettek annak érdekében, hogy mindent megkapjunk. Hárman voltunk testvérek, édesapám először a bányászatban dolgozott, édesanyám pedig kétkezi munkás volt, amikor már olyan korban voltunk, hogy magunkra lehetett minket hagyni, ő is munkát vállalt. Aztán, a hatvanas években jobb lett, akkor építette ki a család azt az egzisztenciát, ami lehetővé tette számunkra az akkori fogalmak szerint szép házat építeteni. Édesanyám most is ott lakik. Aztán jött az ifjúkor, a katonaság, aztán iskola, egyetem.
– Miért kezdett el politikával foglalkozni?
– Szisztematikusan készültem erre a pályára. Szociológiát, politológiát tanultam az egyetemen is. Először a politikai főiskolára kerültem még a rendszerváltozás előtti évben, majd az ELTE-re. Négy ciklus óta vagyok parlamenti képviselő. Mindig szociális területen dolgoztam, a szociális bizottságban alelnök, később elnök voltam, most pedig harmadik alkalommal vagyok államtitkár. Szociális ügyekkel, és esélyegyenlőségi ügyekkel foglalkozom és a jövőben is ezzel szeretnék foglalkozni.
– Mit jelent önnek a szociális érzékenység?
– Én egy barlanglakásban születtem. A fővárosiak nem is tudják, mi az. Nekem nem kellett tanulni, én nem a tévéből, vagy kutatási adatokból ismerem, mit jelent a szegénység. Tudom, most olyan a hangulat az országban, hogy megbélyegezik a rossz helyzetben élő embereket. Sokak szerint maguk tehetnek arról, hogy úgy élnek, ahogy. Nem így van. Aki kvázi „normálisan” él, föl nem tudja fogni azt, hogy egy két diplomával rendelkező műszaki értelmiségi, aki lehúzott nyolc vagy tíz évet a BERVA beruházási főosztályán, hogyan válik hajléktalanná. Elveszíti a munkahelyét, nem talál másikat, depresszióba esik. Próbál kilábalni a depresszióból, de nem tudja a feszültségeket kezelni, mert nem tanították meg rá, esetleg a pohárhoz nyúl. Egyre kisebb lesz a becsülete a családja körében: nem tisztelik a gyerekei, mert milyen dolog az, hogy egy apa nem tartja el a családját. Akkor nő a feszültség a feleség és a férj között is, aminek akár válás is lehet a vége. Innentől egyenes az út a hajléktalanságba. Még több alkohol, még több probléma, még több betegség. A betegség, az alkohol, a nincstelenségbe vezető egyenes út. Ha valaki elszegényedik, meg is fog betegedni. Mi ezt nem tudjuk elképzelni, mert kvázi normális életet élünk. Pedig ennek az embernek, akiről beszéltem, két diplomája van. A vállalat megbecsült dolgozója volt.
– A gazdasági válságon még nem vagyunk túl. Mire számíthatunk? Növekszik a hajléktalan emberek száma?
– Azt gondolom, nem. A filozófiánkon kellene kicsit igazítani, a megelőzésre kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni. Ha valaki elveszíti a hajlékot a feje fölül, rendszerint többe kerül az ellátó rendszeren belül tartani, mint abból a pénzből, vagy annak töredékéből megakadályozni, hogy hajléktalanná legyen. Azt látom, a bajba jutott embereknek gyorssegélyt adni kevesebb pénzbe kerül, mint később a hajléktalanellátó rendszert finanszírozni. A nappali melegedő, a lábadozó, az átmeneti otthon mind sokkal többe kerül, mint azt a pár tízezer forintot odaadni. Segítséget nyújtani, mentorálni azokat, akik később ide jutnak. Borzasztóan örülök, hogy a nagy szolgáltató cégekkel meg tudtunk állapodni, hogy a kártyás fogyasztásmérők elterjesztésében együttműködjünk. Tízezres nagyságrendben lesz kártyás fogyasztásmérő. Lényege, hogy a fogyasztó nem tudja magát túlfogyasztani. Láttam olyan szoftvert is, amelyik a fogyasztás felénél, kétharmadánál a klienst figyelmezteti. Ez egy jó irány, azt gondolom.
– Lesz-e szociális bérlakásprogram? A lakásállományról beszéltünk. Tudomásom szerint Budapesten hetvenegyezer kihasználatlan ingatlan van.
– A magyar társadalom még mindig úgy gondolja, az a jó, ha valakinek két- három lakás
van a tulajdonában, amit a feketepiacon értékesít, az sem baj, ha üresen áll, több tízezer lakás. A másik gond, hogy sok olyan ingatlan van, amit nagy jóindulattal lehet csak lakásnak nevezni. Itt a rehabilitációban, a fejlesztésekben nagy előrelépéseknek kell történni, ezért csináltuk az esélyegyenlőségi politikánkat, lakhatási politikánkat.
Se város, se település nem kaphat úgy Európai Uniós forrást, hogy csak és kizárólag a belvárost szépíti és alakítja ki, miközben a város szélén a putrikban tengődnek az emberek. Ez a jövőre nézve is így lesz. És én ennek az élharcosa vagyok. Az nem járja, hogy a városközpontba milliárdokat ölünk mindannyiunk pénzéből, a cigánysoron meg a polgármester még életében nem járt. Az nem járja, hogy szökőkutakat és térburkolatokat építenek milliárdokért, a szociális iroda vezetőjét, aki tizenöt éve ott dolgozik, én viszem ki a romatelepre. Itt nagyon sok embernek nagyon sok tennivalója van, és ez nem mindig az állam, inkább a helyi társadalom, a lokális közösség dolga. Kicsit alakítani kéne a gondolkodáson.
A kihasználatlan ingatlanok a nagyvárosokban koncentrálódnak és a hajléktalanok is a nagyvárosokban koncentrálódnak, teljesen törvényszerű. Ott van ellátás, ott van lehetőség, amelyek alapján a túlélési stratégiákat ki tudja alakítani.
Véleményem szerint a hajléktalanná válást kell megakadályozni, és nem a hajléktalanságot kell kezelni. Természetesen, ha már valaki végleg elveszítette a hajlékot a feje fölül, oda szolgáltatásokat kell vinni, és ha jól működnek, a legvégén ki lehet vezetni a hajléktalanságból. Sziszifuszi munkával, nagyon kemény munkával, de véghezvihető.
– A jelenlegi rendszer erre nem alkalmas….
– Van már bérlakás-programunk, van foglalkoztatási programunk,-számtalanszor elmondtam a parlamenti bizottságokban, a hajléktalanok jelentős része dolgozik. Nem azért hajléktalan mindenki, mert nincs munkája, vagy nem akar dolgozni. Nem tudom, a legfrissebb felmérések rendelkezésre állnak-e, de megkockáztatom, a hajléktalanok ötven- hatvan százaléka dolgozik. Neki az a problémája, hogy hova megy haza, s honnan megy el munkába. Ha ezt meg tudjuk oldani, akkor már van egy anyagi biztonsága, amely megteremti azt az első lépést, hogy valamilyen saját hajléka legyen. Ez lehet, hogy a kezdet kezdetén még egy hajléktalan szálló, de a második lépésben már egy albérlet, egy támogatott albérlet és lehet, ha már anyagilag is, mentálisan is megerősödik, akkor már önjáróvá lehet válni.
– Beszéljünk néhány szót a télről. Mire számíthatunk?
– Reméljük nem lesz nagy hideg. A tél közeledtével mindig felszaporodnak azok az ügyek, amelyekkel kiemelten kell foglalkozni. Két nagy közalapítvány van, amit mi (a minisztérium) kiemelten támogatunk az egyik az Összefogás a Budapesti Hajléktalanokért, a másik a Hajléktalanokért Közalapítvány. Az Összefogás Budapestet és Pest megyét látja el, a Hajléktalanokért Közalapítvány pedig az egész országban tüsténkedik, tevékenykedik. Létrehoztunk egy krízisalapot is, 657,9 millió forintot biztosítunk a két közalapítványnak a téli ellátásra. Ebből a Hajléktalanokért Közalapítvány közel négyszáz milliót kap, a budapesti pedig kétszázhatvan és fél milliót. A főváros ehhez még hozzátesz valamennyit.
Ebből tételesen tudom mondani, hogy mit tudunk ellátni, hogy mit finanszírozunk belőle. A krízisautók működését mintegy 47 millió forinttal támogatjuk, étkezést biztosítunk az éjjeli menedékhelyeken és nappali melegedőkben mintegy 60 millió forinttért. Kiegészítő szolgáltatásokat, mint ruha, hálózsák, stb. mintegy 5 millió forint értékben támogatunk, a nappali melegedők hétvégi nyitvatartására adunk 12,3 millió forintot, betegszobai ellátásra 26,8 milliót és a krízis férőhelyekre elkülönítettünk pluszba mintegy 8 millió forintot. Ezek azok a költségek, amelyeket kiemelten kell, hogy kezeljünk. Ezen túlmenően tudjuk biztosítani az orvosi rendelőknek a működését, Budapesten hat darab van ilyen, és minden megyében van már orvosi rendelő. Vidéken összesen húsz. Huszonnégy órás egészségügyi centrumokat működtetünk, Budapesten négy ilyen centrum üzemel, kilencvenöt lábadozó hellyel. Regionális egészségügyi centrumok működnek Miskolcon, Pécsen, Debrecenben, Szegeden. Kiegészítő kapacitásokat is finanszírozunk. Tudunk támogatást adni az éjjeli menedékhelyeknek és az átmeneti szállóknak, mintegy ezerkettőszáz férőhelyet tudunk finanszírozni pluszban. A kétszázötven férőhelyes lábadozókban még ötvenöt férőhelyet tudunk finanszírozni. Népkonyhai étkeztetésben a 4180 adagon kívül még 3500 étkezést tudunk finanszírozni.
Ilyen hamar még soha nem utalta a minisztérium ezt a pénzt a téli kiegészítő szolgáltatásokra.
– Várható-e a minimálbér emelése, ha igen, milyen mértékben?
– Holnap lesz az OÉT ülés, én azt gondolom, hogy a munkaadók is és a munkavállalók is engednek egy kicsit a követelésükből, és valahol középen meg fognak állapodni. Azt gondolom, hogy magasabb lesz a minimálbér, mint az idén volt.
– Ha önnek kellene havi bruttó hetvenegyezer forintból megélnie, hogyan osztaná be?
– Sokat kéne trükközni, az biztos. Lehet, hogy egyszer kipróbálom.
– Egerben születtem, most is ott lakom. Nagyon szerény körülmények között éltem gyermekkoromban, bár a szüleim mindig mindent megtettek annak érdekében, hogy mindent megkapjunk. Hárman voltunk testvérek, édesapám először a bányászatban dolgozott, édesanyám pedig kétkezi munkás volt, amikor már olyan korban voltunk, hogy magunkra lehetett minket hagyni, ő is munkát vállalt. Aztán, a hatvanas években jobb lett, akkor építette ki a család azt az egzisztenciát, ami lehetővé tette számunkra az akkori fogalmak szerint szép házat építeteni. Édesanyám most is ott lakik. Aztán jött az ifjúkor, a katonaság, aztán iskola, egyetem.
– Miért kezdett el politikával foglalkozni?
– Szisztematikusan készültem erre a pályára. Szociológiát, politológiát tanultam az egyetemen is. Először a politikai főiskolára kerültem még a rendszerváltozás előtti évben, majd az ELTE-re. Négy ciklus óta vagyok parlamenti képviselő. Mindig szociális területen dolgoztam, a szociális bizottságban alelnök, később elnök voltam, most pedig harmadik alkalommal vagyok államtitkár. Szociális ügyekkel, és esélyegyenlőségi ügyekkel foglalkozom és a jövőben is ezzel szeretnék foglalkozni.
– Mit jelent önnek a szociális érzékenység?
– Én egy barlanglakásban születtem. A fővárosiak nem is tudják, mi az. Nekem nem kellett tanulni, én nem a tévéből, vagy kutatási adatokból ismerem, mit jelent a szegénység. Tudom, most olyan a hangulat az országban, hogy megbélyegezik a rossz helyzetben élő embereket. Sokak szerint maguk tehetnek arról, hogy úgy élnek, ahogy. Nem így van. Aki kvázi „normálisan” él, föl nem tudja fogni azt, hogy egy két diplomával rendelkező műszaki értelmiségi, aki lehúzott nyolc vagy tíz évet a BERVA beruházási főosztályán, hogyan válik hajléktalanná. Elveszíti a munkahelyét, nem talál másikat, depresszióba esik. Próbál kilábalni a depresszióból, de nem tudja a feszültségeket kezelni, mert nem tanították meg rá, esetleg a pohárhoz nyúl. Egyre kisebb lesz a becsülete a családja körében: nem tisztelik a gyerekei, mert milyen dolog az, hogy egy apa nem tartja el a családját. Akkor nő a feszültség a feleség és a férj között is, aminek akár válás is lehet a vége. Innentől egyenes az út a hajléktalanságba. Még több alkohol, még több probléma, még több betegség. A betegség, az alkohol, a nincstelenségbe vezető egyenes út. Ha valaki elszegényedik, meg is fog betegedni. Mi ezt nem tudjuk elképzelni, mert kvázi normális életet élünk. Pedig ennek az embernek, akiről beszéltem, két diplomája van. A vállalat megbecsült dolgozója volt.
– A gazdasági válságon még nem vagyunk túl. Mire számíthatunk? Növekszik a hajléktalan emberek száma?
– Azt gondolom, nem. A filozófiánkon kellene kicsit igazítani, a megelőzésre kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni. Ha valaki elveszíti a hajlékot a feje fölül, rendszerint többe kerül az ellátó rendszeren belül tartani, mint abból a pénzből, vagy annak töredékéből megakadályozni, hogy hajléktalanná legyen. Azt látom, a bajba jutott embereknek gyorssegélyt adni kevesebb pénzbe kerül, mint később a hajléktalanellátó rendszert finanszírozni. A nappali melegedő, a lábadozó, az átmeneti otthon mind sokkal többe kerül, mint azt a pár tízezer forintot odaadni. Segítséget nyújtani, mentorálni azokat, akik később ide jutnak. Borzasztóan örülök, hogy a nagy szolgáltató cégekkel meg tudtunk állapodni, hogy a kártyás fogyasztásmérők elterjesztésében együttműködjünk. Tízezres nagyságrendben lesz kártyás fogyasztásmérő. Lényege, hogy a fogyasztó nem tudja magát túlfogyasztani. Láttam olyan szoftvert is, amelyik a fogyasztás felénél, kétharmadánál a klienst figyelmezteti. Ez egy jó irány, azt gondolom.
– Lesz-e szociális bérlakásprogram? A lakásállományról beszéltünk. Tudomásom szerint Budapesten hetvenegyezer kihasználatlan ingatlan van.
– A magyar társadalom még mindig úgy gondolja, az a jó, ha valakinek két- három lakás
van a tulajdonában, amit a feketepiacon értékesít, az sem baj, ha üresen áll, több tízezer lakás. A másik gond, hogy sok olyan ingatlan van, amit nagy jóindulattal lehet csak lakásnak nevezni. Itt a rehabilitációban, a fejlesztésekben nagy előrelépéseknek kell történni, ezért csináltuk az esélyegyenlőségi politikánkat, lakhatási politikánkat.Se város, se település nem kaphat úgy Európai Uniós forrást, hogy csak és kizárólag a belvárost szépíti és alakítja ki, miközben a város szélén a putrikban tengődnek az emberek. Ez a jövőre nézve is így lesz. És én ennek az élharcosa vagyok. Az nem járja, hogy a városközpontba milliárdokat ölünk mindannyiunk pénzéből, a cigánysoron meg a polgármester még életében nem járt. Az nem járja, hogy szökőkutakat és térburkolatokat építenek milliárdokért, a szociális iroda vezetőjét, aki tizenöt éve ott dolgozik, én viszem ki a romatelepre. Itt nagyon sok embernek nagyon sok tennivalója van, és ez nem mindig az állam, inkább a helyi társadalom, a lokális közösség dolga. Kicsit alakítani kéne a gondolkodáson.
A kihasználatlan ingatlanok a nagyvárosokban koncentrálódnak és a hajléktalanok is a nagyvárosokban koncentrálódnak, teljesen törvényszerű. Ott van ellátás, ott van lehetőség, amelyek alapján a túlélési stratégiákat ki tudja alakítani.
Véleményem szerint a hajléktalanná válást kell megakadályozni, és nem a hajléktalanságot kell kezelni. Természetesen, ha már valaki végleg elveszítette a hajlékot a feje fölül, oda szolgáltatásokat kell vinni, és ha jól működnek, a legvégén ki lehet vezetni a hajléktalanságból. Sziszifuszi munkával, nagyon kemény munkával, de véghezvihető.
– A jelenlegi rendszer erre nem alkalmas….
– Van már bérlakás-programunk, van foglalkoztatási programunk,-számtalanszor elmondtam a parlamenti bizottságokban, a hajléktalanok jelentős része dolgozik. Nem azért hajléktalan mindenki, mert nincs munkája, vagy nem akar dolgozni. Nem tudom, a legfrissebb felmérések rendelkezésre állnak-e, de megkockáztatom, a hajléktalanok ötven- hatvan százaléka dolgozik. Neki az a problémája, hogy hova megy haza, s honnan megy el munkába. Ha ezt meg tudjuk oldani, akkor már van egy anyagi biztonsága, amely megteremti azt az első lépést, hogy valamilyen saját hajléka legyen. Ez lehet, hogy a kezdet kezdetén még egy hajléktalan szálló, de a második lépésben már egy albérlet, egy támogatott albérlet és lehet, ha már anyagilag is, mentálisan is megerősödik, akkor már önjáróvá lehet válni.
– Beszéljünk néhány szót a télről. Mire számíthatunk?
– Reméljük nem lesz nagy hideg. A tél közeledtével mindig felszaporodnak azok az ügyek, amelyekkel kiemelten kell foglalkozni. Két nagy közalapítvány van, amit mi (a minisztérium) kiemelten támogatunk az egyik az Összefogás a Budapesti Hajléktalanokért, a másik a Hajléktalanokért Közalapítvány. Az Összefogás Budapestet és Pest megyét látja el, a Hajléktalanokért Közalapítvány pedig az egész országban tüsténkedik, tevékenykedik. Létrehoztunk egy krízisalapot is, 657,9 millió forintot biztosítunk a két közalapítványnak a téli ellátásra. Ebből a Hajléktalanokért Közalapítvány közel négyszáz milliót kap, a budapesti pedig kétszázhatvan és fél milliót. A főváros ehhez még hozzátesz valamennyit.
Ebből tételesen tudom mondani, hogy mit tudunk ellátni, hogy mit finanszírozunk belőle. A krízisautók működését mintegy 47 millió forinttal támogatjuk, étkezést biztosítunk az éjjeli menedékhelyeken és nappali melegedőkben mintegy 60 millió forinttért. Kiegészítő szolgáltatásokat, mint ruha, hálózsák, stb. mintegy 5 millió forint értékben támogatunk, a nappali melegedők hétvégi nyitvatartására adunk 12,3 millió forintot, betegszobai ellátásra 26,8 milliót és a krízis férőhelyekre elkülönítettünk pluszba mintegy 8 millió forintot. Ezek azok a költségek, amelyeket kiemelten kell, hogy kezeljünk. Ezen túlmenően tudjuk biztosítani az orvosi rendelőknek a működését, Budapesten hat darab van ilyen, és minden megyében van már orvosi rendelő. Vidéken összesen húsz. Huszonnégy órás egészségügyi centrumokat működtetünk, Budapesten négy ilyen centrum üzemel, kilencvenöt lábadozó hellyel. Regionális egészségügyi centrumok működnek Miskolcon, Pécsen, Debrecenben, Szegeden. Kiegészítő kapacitásokat is finanszírozunk. Tudunk támogatást adni az éjjeli menedékhelyeknek és az átmeneti szállóknak, mintegy ezerkettőszáz férőhelyet tudunk finanszírozni pluszban. A kétszázötven férőhelyes lábadozókban még ötvenöt férőhelyet tudunk finanszírozni. Népkonyhai étkeztetésben a 4180 adagon kívül még 3500 étkezést tudunk finanszírozni.
Ilyen hamar még soha nem utalta a minisztérium ezt a pénzt a téli kiegészítő szolgáltatásokra.
– Várható-e a minimálbér emelése, ha igen, milyen mértékben?
– Holnap lesz az OÉT ülés, én azt gondolom, hogy a munkaadók is és a munkavállalók is engednek egy kicsit a követelésükből, és valahol középen meg fognak állapodni. Azt gondolom, hogy magasabb lesz a minimálbér, mint az idén volt.
– Ha önnek kellene havi bruttó hetvenegyezer forintból megélnie, hogyan osztaná be?
– Sokat kéne trükközni, az biztos. Lehet, hogy egyszer kipróbálom.
Horváth Csilla
Az interjú az NCA támogatásával készült.
