506. szám Interjú

A nők együttérzőbbek, mint a férfiak – Beszélgetés Balog Gyulával

Szerző:

2013 augusztus 21-e van, szerda koradélután. Balog Gyulával ülök a Menhely Alapítvány épületének parányi belső udvarán, ahol a kerek asztal mellett göngyölegek,
kerti szerszámok vesznek körül bennünket, mégis arborétumnak hat az udvar a közepén gondozott dús növényzet látványával. Már korábban megismerkedtünk, így a beszélgetést tegeződve folytatjuk. Feltehetem végre azokat a kérdéseket, amelyekre egyre kíváncsibb vagyok, például azt, hogy az FN-t kik vásárolják. Előbb azonban arra kérnélek, hogy beszélj arról, hogy az a sokrétű tevékenység, melyet művelsz, milyen múltból ered.
  –’59-ben születtem egy szegény családban. Kereskedelmi szakközépiskolát végeztem, ami érettségit ad, majd elhelyezkedtem a budai Skálában. Előbb mint egyszerű eladó dolgoztam, majd nemsokára mint első eladó, ami ott osztályvezetői státusznak felelt meg, aztán voltam kinevezett osztályvezető is.
–Mennyi ideig voltál a Skálánál?
–Nyolc és fél évig.
–Az komoly idő.
–Aztán két szondázás után kirúgtak, mivel hogy kisgyerek korom óta alkoholizáltam. Holtrészeg voltam. Közben voltam a KISZ-ben aktivista, és rengeteg helyen dolgoztam.
Pont akkor nősültem, amikor kirúgtak a Skálából, de öt év után a feleségem is megunta, hogy iszom, és visszaküldött a szüleimhez, ahol még három évig éltem, közben tizenöt munkahelyet sikerült begyűjtenem húsz év alatt. Volt olyan munkahelyem, hogy hat nap. Egy közértben leküldtek rendet rakni a pincébe, amit nem vállaltam. Akkor már nagyon erősen ittam, nem foglalkoztam semmivel. Úgyhogy ezt csináltam három évig a szüleimnél is.
–Megkérdezhetem, hogy mit ittál? Sört, bort, pálinkát?
–Mindent. A pezsgőt nem szeretem. Azután ’94. július 14-én kijózanodtam, és másnap hivatalosan hajléktalanná váltam.
–A szüleid kiraktak?
–Nem, de nem akartam velük élni. Anyám beteg volt, kórházba került, és én nem akartam apámmal egy fedél alatt élni. Már így is úgy kellett lefognom, hogy ne üssön meg; egy harmincöt éves ember már nem tűri, hogy az apja megüsse. Ezután bekerültem az első menedékhelyre, ez a GYIVI-nél volt, a Könyvessel szemben lévő házba. Ezután jött az egyik átmeneti szálló a másik után, közben az A.A.-nál (Anonim Alkoholisták) józanodtam, ott is aktivista voltam, tehát szervező.
–És már nem jársz A.A.-ra?
–Á, már négy, vagy öt éve nem voltam. De tizenöt évig aktivista voltam ott is. Közben különböző munkapróbálkozásaim voltak, például a rokkantságom révén, amikor bejutottam egy terápiára…
–A  rokkantságod révén? Miért, mi bajod?
   –A látásom rossz, és gyenge a csontozatom.
   –Kálcium, kálcium, kálcium?
   –Anyám is gyenge csontozatú volt, tőle örököltem. Úgyhogy a munkakeresések után, elkezdtem a Fedél Nélkült terjeszteni, 2004. májusában.
   –Hogy kerültél kapcsolatba a Fedél Nélküllel?
   –Egyszerűen 2003. novemberében a Mester utcában ki volt tűzve, és én megláttam hogy művészeti alkotásokkal lehet pályázni az újságban. Akkor én már írtam, amit nem nagyon értettek meg a szociális munkások, mert számukra csak az a munka, ha az ember kezében csákányt látnak vagy lapátot, ezért ki is rúgtak végül.
   –De hát rendszeresen publikálsz a lap hasábjain!
   –De ezt akkor ők még nem sejthették. Lényeg az, hogy beadtam egy versemet, a Szentesti önsajnálatot, ami nyerni ugyan nem nyert, de közölte a karácsonyi számában a lap. És amikor megtudtam, hogy ez a pályázat folyamatos, mert én alkalminak gondoltam, elkezdtem rendszeresen beadni a szövegeimet, novelláimat.
   –Elsősorban prózát írsz?
   –Igen. És azok már kezdtek nyerni. És rá egy évre, 2005. július közepén szólt a Kepe Robi (Kepe Róbert, a Fedél Nélkül felelős szerkesztője), hogy van egy ECUEL nevű program, amelyben három hajléktalan ember ír, egy szociális munkás segíti a munkát, nekünk kell írni, szerkeszteni, tördelni. Az ’ecuel’ egyenlőséget jelent magyarul. Ja, és hogy ez egy fizetett dolog. És akkor én beugrottam ebbe, azaz szerződéses munkatársa lettem a Menhely Alapítványnak. Kaptam olyan harmincezer körül, és akkor nem volt adósságom. Akkoriban, tehát 2005 tavaszán hívott meg az egyik törzsvásárlóm egy iskolába, hogy beszéljek az életemről.  És ez elindított egy lavinát, azóta is járok, már jó pár éve Tökölre. Ez a program egy reintegrációs program volt, szakmát tanulhattak az emberek és segítséget az elhelyezkedésben. Elkezdtünk konferenciákra járni, ahol országos rálátásra tehettünk szert szakmai vonatkozásban, a hajléktalanság problémáiban. Külföldre is eljutottunk, én például Madridban voltam. Ez olyan két és fél évig tartott. Én pedig iskolába jártam, de csak egyedül, és arra gondoltam, hogy ebbe többeket be kellene vonni. Elkezdtünk pályázni a Fedél Nélküllel, és hát 2009-ben
végül is nyertünk. Ez volt az, amit most újra megnyertünk. 2009/2010-ben így sikerült kikerülnöm az átmeneti szállókról, és egy önálló szobabérletbe jutnom.
–Te most magad laksz?
–Meg egy pár poloska. Úgyhogy ezután meghirdettük a programot, és a vállalt 35 előadást sikerült tartanunk, még meg is haladtuk. 2009 nyarán kerestek meg fiatal aktivisták, hogy van-e kedvem egy amerikai csoport, a Whichess the Homes, amelyik hajléktalanvédelmi csoport, tréningjén részt venni. Én ezt vállaltam, és 2009. augusztus 19-én megalakult az AVM, A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport. Tegnapelőtt ünnepeltük a negyedik születésnapunkat. Úgyhogy én 2005-től ebben a Kürt utcai nappali melegedőbe, terjesztői elosztóba, szerkesztőségbe bejáratos vagyok, szerződéses kollégának neveznek, egyedül csak kulcsom nincs.
A Város Mindenkiével akkoriban egy érdekes eset történt: egy hajléktalan társunk fölvetette, hogy van Balatonföldváron egy évi rendszeres konferencia, amelyik hajléktalan-kérdésekkel foglalkozik, oda érdemes lenne elmenni. Én jelentkeztem is, de elutasítottak, mondván, hogy ez a rendezvény a szociális munkások és nem a hajléktalanok számára szerveződik. Igenám, csakhogy a Menhely Alapítvány kiharcolta, hogy mint AVM-es aktivista, én is mehessek. Azóta rendszeresen képviseltetjük magunkat, én pedig hol mint AVM-es, hol mint FN-es megyek, és talán én vagyok az egyetlen, aki részt vett mindegyiken. Fordulóról fordulóra tehát nagyon felfutott ez az egész dolog. Itt egy érdekes esemény, hogy pályáztunk az Erste-hez, ahol döntőbe jutottunk, de nem nyertünk. Hasonlóan járt a Down-kórosokért Alapítvány, akik felkértek, hogy dolgozzak nekik, és én ezt elvállaltam. Így most ezen is dolgozom. Úgyhogy most július 15-től négyórás állásban vagyok.
–Most engedd meg, hogy mint terjesztőt kérdezzelek: te hogyan csinálod? Mi jellemzi a vásárlókat, miért veszik a lapot?
–Először is, amikor kimentem, gondolkoztam azon, hogy hova menjek. Az aluljárókra esett a választásom, mert ott se az eső nem esik, igaz, a nap sem süt, és nem gázol el autó. Mert rosszul látok, nem mertem kocsik közé menni. Néhány próbálkozás után a Dózsánál kötöttem ki.
–Ott találkoztunk először személyesen.
–És magamban  azt találtam ki, hogy azt fogom mondani: „–Szép,  jó napot Hölgyem,  szeretne-e egy novellát olvasni?” Egy zajos aluljáróban nemigen lehet érteni egymást, ezért lefénymásoltam már fél évvel korábban a Szentesti önsajnálatot, és mindig van nálam néhány vers a lap alatt, amit a lapot vásárlónak plusz adok.
–Ezt tanúsíthatom. Honnan a szerzői név: Erdős B. Gyula?
– Kérlek szépen, ez nagyon egyszerű. Amikor az A.A.-hoz bementem, állandóan az erdőről beszéltem, ott ittam utoljára és józanodtam ki. És én erről sokat beszéltem. Ott kezdtek el úgy szólítani, hogy az „Erdős” Gyula.
–Tehát akkor ez egy ragadványnév, egyúttal szimbolikus utalása és állandó jelenléte egy megvilágosodásnak, a józanodás kezdetének.
–A ’B’-t pedig azért hagytam meg, hogy azért sejteni lehessen, hogy ugyanaz a személy, tehát átjáró a civil és szerzői név között. Na, most ugye nem szólítok le egyedülálló embereket, idős embereket egyáltalán nem, gyerekeket nem szoktam, ha valaki telefonál, nem az hogy elfordulok, de nem fordulok felé, vagy ha eszik például. A többieknek beszólok, hogy „Szép, jó napot Uram vagy szép, jó napot Hölgyem…”
És hát elég nehezen indult be; ma már van egy törzsvásárlói köröm, például az a tanár, aki meghívott szentestére vacsorázni, az utolsó négy szentestét nála töltöttem. Majdnem minden nap beszélgetek egy félórát a vevőimmel, eggyel, kettővel, vagy hárommal,, és az, aki megveszi kéthetente az újságot, az is tud, vagy szokott többször egyebeket adományozni.
–Múltkori beszélgetésünk alkalmával mondtad, hogy inkább a nők szoktak vásárolni,
adományozni.
   –Háromnegyed-kétharmad körül lehet az arány.
   –Vajon miért?
   – Ők sokkal együttérzőbbek.
–Nem férfias dolog adakozni, adományozni? Minta áll a dolog mögött, szocializáció?
–Valószínűleg igen. És lenézés. Nagyon sokáig például az öltönyös férfiak egyáltalán nem vásároltak. A menedzser-típusúak. Képzeld el, hogy naponta ötszáz, ezer ember megy el melletted, mire egy vásárol.
–És hány órát töltesz az aluljáróban?
–Három-négy óránál többet nem bír el a fizikumom.
–És egyhuzamban?
–Igen.
–Vannak kialakult időpontok, sűrűségi mutatók, amikor megéri ott lenni?
–Vannak. Én például délután 4 és este 8 között árusítok, mert akkor a legnagyobb a forgalom, miből következően a vásárlások, kapcsolati lehetőségek esélye is. Munkába menet például rohannak az emberek, míg  munka után ráérősebbek.
–Visszajelzést kapsz, hogy a lapot – el is olvassák?
–Hát hogyne, többek között erről is beszélgetünk. Sokan név szerint ismerik a szerzőket, kérdeznek róluk, vagy éppen hiányolják, ha esetleg régen nem publikált. Elmondják végül is a véleményüket, élőszóban, beszélgetünk. A terjesztők esetében jó aránynak számít, ha a megszólítottak fele a lapot el is viszi. Nálam ez az arány jobb, körülbelül 80 % el is viszi a lapot. >Ezredes vagyok< , vagyis több mint ezer példányt sikerül eladnom egy évben, sőt tavaly talán még kétezernél is többet terjesztettem.
–Ehhez nincs mit hozzáfűzni – gratulálok, valamint egyéb aktivista tevékenységeidhez sok sikert, alkotói pályádhoz pedig hasonló eredményességet kívánok. Köszönöm a beszélgetést.
– Én pedig köszönöm az alkalmat.

 
Még hogy a számok önmagukért beszélnek – morfondírozom magamban –, mágikus statisztikai szemléletünkben elfeledkezünk arról, hogy a számok mögött emberek, diskurzusok (beszélgetések) állnak, s maguk a számok emberi relációk manifesztációi, megtestesülései. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, sőt világszemléletet, ideológiákat kovácsolni abból, hogy a szám bűvölete kifejezi, artikulálja a valóságot, holott annnak csupán egyetlen – absztrakt –(ki) nézete.. Szóba  e l e g y e d n i  a másikkal, miközben persze a kommunikáció pénz (is), beleszövődés az önfeledtségbe, azaz a másikkal alkotott időntúliságba: l u x u s, mert haszontalannak  tűnő pocsékolás. És ebben a pocsékolásban teremtjük újjá a világot, a másikat, magunkat.  Vegyünk például Fedél Nélkült, ha otthont teremt, a másikkal való meghitt társbérletet.  

                                                                                       

Kapcsolódó írások