Puha karjaival átölel a csend,
várom, hogy csillapodjon bennem
az elmúlt nap sokszínű hordaléka,
s lelkem jótékony álomba zuhanjon,
nyugovóra térjenek bús fejemben
végre a száguldozó gondolatok,
melyek mai történések alapján
hipotéziseket vizionálnak,
milyen is lesz unokáink élete
itt, a Kárpát medencében, tavasszal,
nyáron, ősszel és télen, amikor mi már
csupán levél leszünk családfa ágán,
meglehet, hogy még az sem számít semmit,
porladó csontjaink felett űrhajó
dübörög, hogy elvigyen innen embert,
állatot, növényt, felhalmozott tudást,
s itt maradjon porladó porhüvelyünk
a kietlen, valaha Földnek hívott
elhagyott bolygón, a nagy robbanásig,
melynek hangja fülünket már nem bántja,
ahogyan csontunk tompa csattanását
sem méri egyetlen szeizmográf sem,
nem kár értünk, mert előre feléltük
unokáink elől a Föld kincseit,
sötét űrben csillagközi por leszünk.
