Sokáig nem gondoltam a Szentestére,
De a barátaim már csak erről beszéltek.
Akik már átélték – az élményeikről,
A többiek pedig – a félelmeikről.
Harminc éve mindig ittam az ünnepen,
A végére legtöbbször nem emlékeztem.
Mindig elvárásaim voltak másokkal,
Nem sokszor örültem az ajándékoknak.
Előző évben egyedül vacsoráztam,
Majd italt kutattam a saját szobámban.
Istennek képzeltem magam álmomban,
Éjjel az ágyamban izzadva forgolódtam.
Most a „Szállón” hárman fekszünk a szobában,
Negyedik társunk ünnepel a családdal.
Édesanyám már csak lélekben van velem,
Apám pedig ünnepel egy „idegennel”.
Feleségemről azt sem tudom, mit csinál,
Kellemes karácsonyt négy éve nem kíván.
Sorstársaimtól már régen elbúcsúztam,
A „Szálló-társaim” már félig berúgtak.
Nincs kedvem most se tévézni, se olvasni,
Meguntam már a rádiót is hallgatni.
Hanyatt fekszem a sötétben az ágyamon,
A szomszédaim horkolását hallgatom.
A gondolataim zavarosak lettek,
Nem tudok dönteni, hogy mitévő legyek.
Saját múltamról csak a rossz jut az eszembe,
A jövőre pedig gondolni sem merek.
Erősen akarok, szeretnék aludni,
Múltról, jelenről és jövőről nem tudni.
Lelkemben sajog az „Önsajnálat” kínja,
Könnyíteni nem tud más csak az „Ima”.
