Talán ember nincs, akit nem érdekel, vagy legalább párszor nem jut eszébe, milyen lesz az emlékezete akkor, ha már nem lesz. Most, hogy ennyiszer figyelmeztet az élet a maga végességére, nekem is gyakrabban eszembe jut, vajon a hiányt hozza majd a gondolatokban felbukkanó nevem, esetleg a megkönnyebbült sóhajt vagy amire a legjobban vágyom, egy mosolyt, hogy emlékszel, amikor a mama…? Ehhez persze igyekszem úgy élni, hogy aztán tudjak úgy halni is, félreértés ne essék, nem készülök utóbbira és nem az irányít, csak na. Jönni fog egyszer, nincs mese. Talán úgy élhetem túl magamat, hogy ott vagyok a szeretteim fejében, de nem leuralva őket, nem szeretném átszőni a napokat, csak épp úgy sikerül a leves, ahogy én főztem, és magam sem választhattam volna csetvásabb fát karácsonykor. És a bénázásaim, azok is én voltam. Az utánam maradóknak a legnagyobb ajándékot azzal adhatom, hogy ember voltam, tévedésekkel, elsózott levesekkel és rossz választásokkal, persze törekedve a jobbra, de nem megugorhatatlan lécként élve az emlékeikben. Az idő hajlamos szentté csicsázni mindenkit, a legnagyobb bátorság számomra az, ha szeretjük az esendőt. Életében és halálában.
Sári a barátnőm. Amikor a mama, az anyám tavaly beteg lett, akkor lett igazán a barátommá. Nem számított, hogy Berlinben van épp, vagy hogy alakult egy – hála Istennek azóta is tartó – kapcsolata, bármikor meghallgatott és tartott.
Zita tartja a kamerát, a karácsonyfán villódzik a fényfüzér, Zalán örül egy fényképezőgépnek, Sári, a nővére meg rászól Zitára, hogy ne vegyen mindent, mert gáz. De Zita hajthatatlan, veszi a zongorázó gyerekeit, a tengert, a férjét. Mindent. Az életüket. Az életét. Egy négytagú, hús-vér család, ahova néha bekapcsolódik Sári unokatestvére, Bendegúz is. Szülinap, nyaralás, születés. „Azért veszi a mama, hogy tíz év múlva megmutathassa majd neked, milyen voltál.” Ezt mondja Sári az öccsének. De a mama tíz év múlva már nem mutatja meg, mert meghal, fiatalon. Sári veszi át a kamerát és a családot összetartó nő szerepét anyjától, előbbit olyannyira, hogy ez lesz a hivatása is – dokumentumfilmes. És most befejezte a mama filmjét. Ez a film az elengedésről szól. Arról, hogy szerethetjük tovább azt, aki előrement, de közben az élet is megy, a kisfiú felnőtt, a papa újra szerelmes lesz, a házat is el kéne már adni, és közben nem leszünk árulók – csak élünk. Szia, Sári, ezt mondja a papa, amikor beengedi az ajtón felnőtt lányát, szia, Sári, mondja Zalán, amikor hangüzenetet küld a nővérének, szia, Sári, köszön be Bendegúz, és valahogy azt érzem, hogy ezt mondja most Zita is, megnyugodva, mert a családja csodás. Ezt bizton állíthatom. És életem egyik hatalmas ajándéka, hogy én is mondhatom neki. A saját életemen túl is rengeteg gondolatot ébresztett bennem ez a film. Például rájöttem, hogy azért (is) szeretem annyira ezt az újságot, amit épp a kezükben tartanak, mert nyomot hagyhatnak azok az emberek is, akik után nem marad üres szék a családi vacsorákon.
Haragonics Sári filmje, de kicsit mindannyiunk élete.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
