A „Széljegyzetek” Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Tükrözi sokoldalú érdeklődését és értékrendszerét. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, mint ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető podcast formában is, a következő szolgáltatóknál: Apple Podcast, Spotify, iHeart Radio, Google Podcasts, Amazon Music/Audible, Castbox, Deezer, Podcast Addict, Podchaser, JioSaavn
Önkritikus poszt következik.
Gyakran magukat haladó gondolkodásúnak tartó pasiként szeretjük azt hinni, hogy a mi kapcsolataink a nőkkel már teljesen egyenlő esélyeken alapulnak. Pedig nem. Van egy csomó minta a kapcsolatokban, amelyek öröklődnek és ismétlődnek, és amelyek a nőket helyezik sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb helyzetbe. És ezeket kellő önismerettel fel tudjuk ismerni mi, férfiak is.
És most nem csak a házimunkáról beszélek, aminek a statisztikák szerint is még mindig a nők viselik az oroszlánrészét a magyar háztartások többségében. Mert vagyunk már elég sokan férfiak, akik abból tényleg elég szépen kivesszük a részünket: mosunk, mosogatunk, vasalunk, pelenkázunk és a többi. Kisebbségben vagyunk: még mindig túl sok pasi várja el, hogy mossanak, főzzenek, takarítsanak rá.
De vannak ennél sokkal láthatatlanabb terhek is. Mentális, lelki, érzelmi terhek. Amelyeknek a súlya még mindig aránytalanul a nőkre nehezedik, de ezt kevésbé észleljük.
Hajlamosak vagyunk a nőktől várni, hogy jegyezzék meg, mi fogyott el a hűtőből, mikor van szülői értekezlet, kinek kell ajándékot venni. Tartsa fejben, hogy éppen mikor, hol és mit kell csinálni. Figyeljen arra, hogy mindenki jól érezze magát. Oldja meg a konfliktusokat.
Ha van gyerek, akkor ez különösen így van. A mai apukák már sokkal több időt töltenek a gyerekükkel, én is egyre több apatárssal találkozom a játszótéren. De összességében még mindig a nő vállát nyomja a gyermeknevelés felelőssége – és mi, apukák, gyakran csak amolyan másodlagos gondviselők vagyunk. Asszisztensek az anya mellett. Kenyérkeresők, akik amúgy csak „besegítenek” otthon. Ha meg akarnak tudni valamit a gyerekről, hanyas a lábmérete, mekkora a ruhamérete, mi volt az oviban, a nőt kérdezik.
És még mindig túl sok pasi gondolkodik úgy, hogy amikor a nő otthon marad a babával, az valamiféle vakáció. Pedig hát baromira nem az: szerintem keményebb meló tud lenni, mint amit az ember az irodában vagy a gyárban végez.
Még mindig a nők kezdeményezik a legtöbbször a kényelmetlen beszélgetéseket az érzésekről. Túl gyakran keverednek a szerepek: elvárjuk a nőtől, hogy „anyáskodjon” – és érzelmileg menedzselje a kapcsolatot. És ez a projektmenedzseri szerep aránytalanul nagy energiát vesz ki a nőkből.
Mentségeket keresünk magunknak: „az átlaghoz/a szüleinkhez képest én sokkal…” Ha elvégzünk valami házimunkát, ha elvisszük valahová a gyereket, ha ebédet főzünk: még mindig úgy érezzük, mintha valami nagy szívességet tettünk volna. Kitüntetést érdemlünk. Ha nem kapunk, duzzogunk. Ha a nő végzi el, az alap. Ő nem érdemel dicséretet.
Önkritikus poszt – így kezdtem. Mert ezekben társként, apaként bizony én is érintett voltam, vagyok. Nem akarok olyan látszatot kelteni, hogy nem. Ez nem jelenti, hogy a nők szentek vagy angyalok, vagy hogy mindig csak áldozatok. Vagy hogy a szülők közötti kapcsolat csak emiatt romolhat meg. Dehogyis. Azt sem jelenti, hogy amiről írtam, az univerzálisan igaz minden egyes kapcsolatra. Vagy hogy a férfiak hitványabbak lennének. De általános és ismétlődő mintákról van szó, amik generációról generációra öröklődnek.
