Azt hiszem már nem szeretlek,
– nem sírok azért, hogy létezel,
vérem a búcsút nem gyengíti meg,
bármilyen tavaszban érkezel.
Földig hajolnak a kóbor istenek,
pajzán fényt köpköd a holdvilág,
szerelmes képed sokszor körül lebeg,
és fagyos szíved férges aranyat imád.
Kikopott nézésed már nem csábít el,
– nem érzem a szegényes örömet, –
bár haragra gyúltam mesés közönnyel,
megalázott kissé a hajnali köszönet.
Ördög szemében a tűz észrevétlen,
vezényszóra fészkelnek a sasok, –
a napvilág kialudt mert félrenéztem,
és lefejeztek a kamasz fondorlatok.
Hideg csókodtól bomlik szét panaszom,
– feketén pompázik a pázsit,
zokszó nélkül fölemészt haragom,
s lépteim megőriznek az elmúlásig.
Imádkozom, – az élettől nem félek,
– a szép halálban összetartozunk,
már nem szeretlek, – hátba szúrt a lényeg,
és apró téglatörmelék pajzán templomunk.
